Nyugati minták – nemzetállami képletek: 100 éve fogadták el az első csehszlovákiai alkotmányt

A végleges döntést a külföldi csehszlovák kormány által elfogadott – Masaryk és Beneš által 1918. november 18-án, Washingtonban és Párizsban egy napon közreadott – függetlenségi nyilatkozat jelentette. Az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat és az 1789-ben elfogadott francia Emberi és Polgárjogi Nyilatkozat dikcióját követő dokumentum – téves állítások, hamis és bizarr történeti érvek alapján – bejelentette a szakítást az Osztrák–Magyar Monarchiával, a Habsburg-dinasztiával, amelyet a cseh nemzet szabad akaratából trónja fosztottnak nyilvánított és bejelentette, hogy a „szabad csehszlovák nép és nemzet”. „Comenius népe”, a csehszlovák állam részére a köztársasági államformát választotta.

Az ideiglenes alkotmány

A csehszlovák államalapítás zaklatott, párhuzamosan több vágányon futó történetében az 1920. február 29-én elfogadott első alkotmány kétségkívül fontos mérföldkőt jelentett, hiszen addig a Csehszlovák Nemzeti Bizottság által 1918. november 13-án sebtében – Masaryk és Beneš és Štefánik, az ideiglenes csehszlovák kormány előzetes jóváhagyása nélkül – elfogadott ideiglenes alkotmány jelentette 16 hónapon át az új állam működését meghatározó alaptörvényt.

Ez jórészt az 1914 előtti osztrák és magyar törvények deklarált jogfolytonosságára támaszkodott, ami a kortársak szemében visszatetszőnek tűnt, hiszen Csehszlovákia éppen a dualista Ausztria–Magyarország nagyhatalmi felosztásának, nemzetállami átalakításának köszönhette létét. Mindenesetre az ideiglenes alkotmány alapján – a háború előtti parlamenti cseh pártok képviselőiből és a kooptált szlovák politikusokból – Prágában életre hívták a Forradalmi Nemzetgyűlést, amely első lépéseként kinevezte a 18 fős, össznemzeti koalíciós Karel Kramář vezette csehszlovák kormányt, illetve megválasztotta a köztársasági elnököt.  

November 14-én a Nemzetgyűlés 270 tagja közül jelen volt 256 képviselő, kétharmados többséggel Tomáš G. Masaryk lett a Köztársaság első elnöke. Három körülmény némiképp beárnyékolta az elnökválasztás ünnepélyes hangulatát. Karel Kramář miniszterelnök úgy kívánta időzíteni a választási eljárást, hogy Masaryk elnökké nyilvánítása a parlamentben pontosan a déli órára essék, és Prága harangjainak zúgása köszöntse a sikeres elnökválasztás hírét. A procedúra azonban közel félórás késéssel, a déli harangszó után kezdődött. Ráadásul a forradalmi nemzetgyűlésbe kooptált szlovák képviselőket szállító vonat nem érkezett meg Prágába. Így azután a cseh–szlovák egységet megjeleníteni hivatott aktus épp úgy csorbát szenvedett, mint ahogy a fővárosi harangokat sem sikerült megfelelően időzíteni.  Maga Masaryk pedig ekkor még az Atlanti-óceánon hajózott Európa felé, s így az elnöki esküt egy hónappal később, december 21-én tette le. Mindazonáltal ekkor már mindent elkövetett annak érdekében, hogy a végleges alkotmányban az elnöki jogkörök jóval erősebbek legyenek, mint amilyeneket az ideiglenes alkotmány meghatározott.

Az 1920. februári alkotmány előkészítése

A Forradalmi Nemzetgyűlésben, amelynek fő feladata a végleges alkotmány mielőbbi megalkotása és elfogadása volt, a legerősebb frakciót az Antonín Švehla vezette agrárpárt 55 képviselője alkotta. Švehla a Kramář-kormány belügyminisztereként igyekezett végig kézben tartani az alkotmány előkészítését és ellensúlyozni az egyre inkább nacionalista irányba sodródott, 1919 júliusában a miniszterelnökségről távozó Kramářt. Az igen erős cseh szociáldemokrata párt  53 mandátummal rendelkezett és aktívan bekapcsolódott a végleges alkotmány szociális jogi csomagjának kialakításába. A 41, majd 55 fős parlamenti szlovák klub tagjai kivételszámba mentek, mert nem pártalapon szerveződtek. Az alkotmányozási folyamatban, s különösen a csehszlovák nemzet, illetve a csehszlovák nyelv fogalmának alkotmányos meghatározásában fontos szerepet játszott Karol A. Medvecký, a Szlovák Nemzeti Párt titkára, de a csehszlovák nemzetfogalom ügyében már akkor is teljességel reménytelen volt tökéletes konszenzusra jutni.  

Az alkotmányozás szakértői, politikai előkészületei a párizsi békekonferencia elhúzódása, az országon belüli erős német ellenállás, a Magyar Tanácsköztársaság idején kirobbant háborús konfliktus, Kárpátalja Csehszlovákiának ítélése, valamint az ország belső katonai, gazdasági, politikai stabilitásának hiánya miatt tetemes késést szenvedtek. Tizenhat hónapon át az ideiglenes alkotmány értelmében a Köztársaság működését alapvetően az osztrák és magyar törvények csehszlovák többség javára átértelmezett rendelkezései határozták meg. Így például az 1907. évi magyarországi népoktatási törvény, az úgynevezett lex Apponyi igazán kapóra jött a szlovákiai magyar tannyelvű iskolák tömeges felszámolását, illetve a „csehszlovák” tannyelv bevezetését erőltető prágai és pozsonyi oktatáspolitikának.  

A Köztársaságnak tehát egészen az 1920 áprilisáig nem volt demokratikusan megválasztott parlamentje, mert a választásokat csak a végleges alkotmány elfogadását követően akarták kiírni. A Köztársaság csehszlovák nemzetállami jellegének megerősítése, alkotmányos rögzítése érdekében ugyanis tudatosan ragaszkodtak a kizárólagos cseh és szlovák képviselőkből álló forradalmi nemzetgyűléshez.

Annak ellenére, vagy inkább éppen azért, mert az 1921-es népszámlálás szerint a Köztársaság 13,2 milliós összlakosságából a „csehszlovákokkal” szemben a 3,12 millió szudéta- és kárpáti német, 745 ezer szlovákiai és kárpátaljai magyar, a 461 ezer ruszin, 181 ezer zsidó, 76 ezer lengyel együttesen az ország több mint 35 százalékát alkotta. Ráadásul a két legkisebb  tartomány közül Cseh-Sziléziában az 1910-es adatok szerint 287 ezer német, 235 ezer lengyel és 214 ezer cseh nemzetiségű személy élt, azaz a csehek Szilézia felosztása előtt éppúgy kisebbségnek számítottak, mint a „csehszlovákok” a ruszin többségű Kárpátalján.

Mindezek az etnikai feszültségek az 1919 decemberében felgyorsult alkotmány-előkészítési folyamatban is erősen éreztették hatásukat. Különösen a Kramář vezette Nemzeti Demokratikus Párt képviselői részéről vált egyre érezhetőbbé a türelmetlen többségi nacionalizmus jogkorlátozó nyomásgyakorlása. Még inkább szembetűnővé váltak a többségi-kisebbségi különbségek, a német, magyar, ruszin pártok 1919 végi, 1920 eleji megalapítását követően.

Így például a csehországi polgári német kisebbségi pártok képviselői 1919. december 20-án felkeresték az 1919 júliusától a szociáldemokrata-agrárpárti koalíciós kormányt vezető Vlastimil Tusařt. Azt követelték, hogy az alkotmányozó országgyűlésbe hívják meg a Köztársaság valamennyi nemzetiségének képviselőjét. A kormányfő elutasító válaszát  követően Rudolf Lodgman, a szudétanémet politikai élet vezető személyisége sürgette a Forradalmi Nemzetgyűlés feloszlatását, és elengedhetetlennek tartotta valamennyi nemzetiség képviselőjének a bevonását az új parlamentbe. Természetesen sem Tusař, sem a csehszlovák többség nem kívánt azonban lemondani a „nemzeti forradalmi diktatúrának” is nevezett átmeneti időszakban a nemzeti kizárólagosság jegyében meghozott döntésekről. Ezek ugyanis lehetővé tették számukra, hogy a végleges alkotmány, s vele együtt a köztársaság nemzeti és nemzetállami jellege egyértelművé váljék.

Emberarcú nacionalizmus

A nemzetgyűlés 24 fős alkotmánybizottságának közel száz értekezletén Švehla belügyminiszter felügyelete és Masaryk elnök állandó ellenőrzése alatt, pártpolitikusok és államjogászok kiélezett vitákat folytattak a végleges alkotmány alapkérdéseiről. Az alkotmányozó forradalmi nemzetgyűlés elé 1920. január 8-án került az addig csupán bizottsági, belügyminisztériumi és szakértői csoportokban tárgyalt alkotmánytervezet szövege. Február 27-én tűzték napirendre az alkotmánytervezet szövegének általános vitáját.

A meglepően rövid, mindössze 6 fejezetből, 134 paragrafusból álló, 23 oldalas alkotmányszöveg élén álló preambulum az amerikai és francia mintát követve, de a „nép” megjelölés helyett a „csehszlovák nemzet” fogalmát használta.

A többi fejezetben viszont már nem bukkan fel a „csehszlovák nemzet”, helyette a „Csehszlovákia polgárai” kifejezés szerepel. Ez arra enged következtetni, hogy a szöveg készítőinek és – a preambulum, valamint az alkotmányhoz kapcsolódó nyelvtörvény készítésére különösen odafigyelő – Masaryk elnöknek az volt a szándéka, hogy a „csehszlovák” nemzetfogalom valójában a csehszlovák állampolgári közösség, egyfajta új politikai nemzet értelmezést kapjon.

A februári alkotmány a klasszikus nyugati – francia, amerikai, osztrák – mintáknak megfelelően ügyelt a törvényhozói, végrehajtói hatalom és igazságszolgáltatás egyértelmű különválasztására, és engedett Masaryknak a köztársasági elnöki jogkörök megerősítésében. Megpróbált egyensúlyi helyzetet teremteni a kormány és a köztársasági elnöki jogkörök közt, ami azt eredményezte, hogy a csehszlovák végrehajtó hatalomban az elnöki jogkörök jóval gyengébbek maradtak, mint például az amerikai gyakorlatban, s megközelítőleg a 19. század végi franciaországi prezidenciális rendszernek feletek meg. Masarykot azonban az 1920-as években többször is bírálták, amiért nem mindig törekedett a kormány tagjaival való szoros együttműködésre. A parlamenti pártok vezetőiből létrehozott alkotmányban nem szereplő, informális döntéshozói testületet, az úgynevezett Pětkát pedig gyakran használta a kormány tevékenységének a közvetett befolyásolására.  

Az ötödik fejezet hangsúlyozottan deklarálja az emberi és polgári szabadságjogokat. Az utolsó, hatodik fejezet pedig „nemzeti, vallási és faji kisebbségek” védelmére vonatkozó cikkelyeiben az 1919. szeptember 10-én  Saint Germain-ben aláírt csehszlovák kisebbségi szerződés alapelveit rögzítette.
A törvénytárban 121. szám alatt szereplő februári alkotmány szövegéhez további 19 alkotmány-, illetve kiegészítő törvény kapcsolódott. Egyebek mellett a csehszlovák köztársaság létrehozását szabályozó törvény, a 122-es számú csehszlovákiai nyelvtörvény, a 123-as választási, illetve a 126-os számú közigazgatási törvény. Minden jogos kritika ellenére érdemes rögzíteni, hogy az örök időkre szánt – végül csupán 1948-ig, valójában inkább csupán 1938 októberéig érvényes – első csehszlovák alkotmány kimagaslott a kelet-közép-európai térség nemzetállami alaptörvényei közt. Tény ugyanakkor, hogy a multietnikus Köztársaság alapvető problémáinak, az ország nemzeti, nemzetiségi és regionális különbségeinek, a cseh–szlovák viszonynak, Kárpátalja deklaráció szintjén megmaradt autonómiájának, a nemzeti kisebbségek önkormányzati igényeinek kezelésére alkalmatlannak bizonyult. Emiatt azután a két világháború közti rövid húsz év alatt Prága kisebbségpolitikáját – a nyelvtörvény pozitívumai ellenére – mindvégig egyfajta emberarcú nacionalizmus jellemezte.

Szarka László