Életfeladat

Lexikális életrajzgyűjteményben jegyzett művészneved: Cs. Tóth Erzsi. Hetvenévesen most már ez is inkább Erzsébet lesz?

Maradjon csak bátran az az Erzsi. Sem eltűnnie, sem modifikálódnia nincs miért. Hiszen örömmel fogadom, ha szerepet osztanak rám.

Kassán, az akkoriban még általános műveltséget nyújtó középiskolában érettségiző diáklányból hogyan lett egy csapásra színésznő? Hetvenegyben egyéb terved nem is volt? Filozófustól agrármérnökig bármi!

Esetleg lehettem volna magyar– angol szakos tanárnő. Tulajdonképpen készültem is rá, de végül a színpad lett a katedrám. Talán mert Csicser környékén 1968-ban segítettem apámnak a Thália Színpad megalakítását igénylő aláírásokat gyűjteni. Ő tagja volt a Csemadok járási bizottságának, így a Thália ügyében Tolvaj Bertalan, Szabó Rezső, Dobos László is meg-megfordult nálunk. Akkoriban a korosztályos kategóriámban két alkalommal is megnyertem Komáromban a Jókai Napok országos szavalóversenyét. Ezek a dolgok mind valahogy azt sugalmazták, hogy az érettségim évében felvételi vizsgát tegyek a Tháliába.

Csicser, a szülőfalud nem volt éppenséggel a világ közepe.

Bizony nem. Egyszerű zsákfalu. Onnan már a busz sem ment tovább. Bés vagy Vaján felé is csak mezei út vezetett. Azt pedig a mai napig sem tudom elfelejteni, hogy nálunk senki előtt nem kellett semmit kulcsra zárni. Ha édesanyám busszal bement Nagykaposra, akkor ajtó-kapu nyitva maradhatott.

Ebben a térjmegfaluban mire tanított a család, a környezeted?

Magyarságra. Mások tiszteletére, összefogásra. Békességre, egymás iránti tapintatra. Ami bennem morális érték van, azt azoktól a tiszta lelkű parasztemberektől kaptam, akik ott élnek.

Sohasem volt kérdés, hogy te egyáltalán elszegődhetsz-e Kassára színésznőnek?

Nem. Tényleg sohasem. Csicserben a szüleim már a második világháború előtt is műkedvelősködtek. Úgy mondták, hogy a református püspök is írt színdarabokat, és ők játszottak azokban.

Pályádon „csak” az élet főiskolája a tiéd. Szigorlatainak legyűréséhez akarat vagy tehetség kellett több?

Gondolom, Beke Sándor társulatvezetői és rendezői keze alatt az akkori Thália Színpad hangulatában meg annak közösségében a kettő ötvözete volt az, ami segített. Mert a kezdetekben rengeteg akarat kellett hozzá, hogy az ember ne csak a tehetségében bízzon, hanem képes legyen leküzdeni a szakmai ismeretek hiányának természetes hendikepjét. A Tháliában akkoriban indult fiatalok nemzedéke menet közben tanulta meg a színpadi beszéd mesterségének rejtelmeit, azt, hogyan kell elrugaszkodni a földhözragadtság csapdáitól, vagy hogy a lélek rezdüléseit bensőleg kell keresni, a saját lelkivilágunkban is megtalálni. Az a négy-öt év, amit a Thália élén Beke velünk töltött, egy fél főiskolát pótolt. Megtanultuk a szakmai stílusát, a színpadi átélés titkait, és nemcsak ismertük, hanem jól is értettük már a rendezői nyelvezetét.

Hetvenegyben azonnal főszerepet osztott rád. A Csongor és Tündében te lehettél Tünde!

Csoda, ha az első napokban a torkomon is akadt az a hatalmas falat? Ami átlendített a rám szakadt kételyeken, az a fiatalságom, meg az akaratom volt. Még manapság is eszembe jut, hogy melyik jelenetben milyen instrukciókat kaptam. És úgy tűnik, hogy bizonyítottam, hiszen hamarosan Sarkadi Imre darabjában, az Elveszett paradicsomban én lehettem Mira! Ott két kitűnő kolléga, Gyurkovics Mihály és Csendes László is sokat segített, hogy más gondom ne legyen, csak a szerepemre tudjak koncentrálni.

Ötven esztendővel később miként látod: csupán annak szabad( na) erre a pályára lépnie, aki nemcsak játszani kíván, hanem tisztelni tudja a színházat? Ahogyan a görögöknek szinte templomuk, a művészetek szentélye volt a színház.

A mai időkben a színházművészet iránti mindennemű érzelmi hozzáállást, szinte leegyszerűsítve, behálózza az a már-már közhelyes kifejezés, hogy profi. Én viszont még Kassán, pályakezdő koromban megtanultam valamit, ami remélhetőleg végig is kísér, amíg színpadhoz jutok. Hogy például Csicserben ha kisebb is, de ugyanolyan a színpad, mint Komáromban, Budapesten vagy bárhol. A négyszer négyes színpadot pont úgy kell megbecsülni, mint a nagyszínpadot. És ott ugyanolyan lelkesültséggel, odaadással kell játszani is.

Huszonhét évesen Győrött Tolsztoj remekében – vendégként – te játszottad Natasát a Háború és békében!

Ez szintén annak visszaigazolása lehetett, amit Beke „színiiskolájában” tanultam. Győrben egyetlen napig sem éreztem, hogy más vagy kevesebb lennék, mint az ottani színészek. Ráadásul akkoriban rendezett ott Harag György, és Törőcsik Marival volt közös az öltözőm. Olyan közvetlen és jóindulatú emberrel, mint ő, ritkán vagy talán egyáltalán nem találkoztam az életemben. Szolid teremtés volt és egészen természetes. Egyenes és emberséges.

Rólad is tudható, hogy régóta krédód az őszinteség.

Még diákkoromban rábukkantam Alekszander Tvardovszkij egyik idézetére: Az igazságért van a legtöbb veszekedés / Hazugsággal messzire senki sem jut. / Ami a szíveden az a lelkeden, / A hallgatás is tudd meg, hazug! Ez a felismerés azután végigkísérte az életemet.

A sima hétköznapokban miért fontos, hogy az ember mindig őszinte maradjon?

Az igazságért.

Sok bajod kerekedett ebből?

Egyszer, de akkor nagyon sok. Mély depresszióba esve bele is betegedtem. Szerencsére azonban rádöbbentem, hogy minden gond dacára lépnem kell. Erről csak annyit mondok, hogy mások civakodásában ütközőnek lenni számomra a nehéznél is nehezebb volt. Egy kegyetlen időszak. De akivel kellett, ezt a dolgot is kibeszéltem magamból.

Lapozzunk! Egyéb tekintetben sokat nyeltél az életben?

Ki az, aki nem? Hiába hiszed, hogy megvannak a vértjeid meg a pajzsaid, úgy is oszt ütéseket az élet. Nem csak tapsot az előadások végén.

Zavart a komolyabb megbecsülés hiánya?

Soha. Ezt is nagyon őszintén mondom. És hát az elvégzett munkámért végül is kaptam Életmű-díjat a Komáromban színre került Csirkefej bemutatója után.

A színészek zöme exhibicionista alkat, míg a te habitusod sokkal zártabb ennél. Ez a kettő hogyan fér meg benned?

Nem tudom. Soha nem is akartam ezt megfejteni. Általában egészen köznapi vagyok, ahogyan itt Komáromban mondják: „tyeplákis” a lelkületem. De ha rajtam a színházi kosztüm, rögtön akár Osztrigás Mici vagyok. Ezt a kettősséget, kerülve holmi tudálékos bölcselkedést, réges- régen elfogadtam magamban. Ez két élet, és mindkettő az enyém. Esetleg a hangulatok munkálnak bennem éjszakánként, hiszen azért a színpadon kiejtett minden szónak, minden gesztusnak súlya van. És üzenete.

Milyen érzés, ha előadás közben észreveszed, hogy teljesen lekötötted a nézőket, hogy gondolatilag egészen veled vannak? Színész számára van ennél nagyobb emóció?

Nincs. Ha egyszerre csak megérzed a nézőtérről áramló energiákat, ha létrejön ez a leírhatatlan kölcsönhatás. Talán a halál lehet valami hasonló. Mintha elszállna belőled a szó. És mintha a lelked is kiszakadt volna. Éppen a Csirkefej előadásai alatt éreztem valami hasonlót. Bár annak már a próbafolyamata is egy-két újabb szemeszter volt a most divatos „idősebbek egyetemén”. Úgy megszólalni, úgy megtalálni magam a színpadon szinte a semmiből, hát mit mondjak...

Az ilyen ihletett, dermedt csend felér tízezer tapssal?

Fel. Mert létezik ennek a fordítottja is. Ha a néző fészkelődik és lagymatag tapssal, illendőségből köszöni meg az előadást. Tapsol, mert nem akarja elrontani a színészek kedvét, ha már ők meg a darab elrontották az ő hangulatát. Komoly társasjáték a színház.

Téged évtizedek óta beleélős színésznőnek ismer a szakma. És elfogadod a kisebb szerepeket is. Hogyan tudsz belőlük nagyot alkotni?

Én olyan jókat játszottam a kisebb szerepeimben is! Nem egyet szinte imádtam. Azokban szintén egy jellemet, egy életet, egy sorsot, pár mondatban egy egész életutat kell felvillantanod! A kisebb szerepekben is gyönyörű sorsokat lehet találni. A magánéletben hetven éved, nem egy estéd van erre...

Az ember nyilván nemigen válogathatja meg a szerepeit. Sőt, egy-egy bukás is benne van a pakliban. Az mit tesz a színésszel?

Képtelenség pusztán dobbantani egyet és továbblépni. Könnyen mellre szívja valaki, sőt, időlegesen megviselheti őt.

Egy jó színész a szerepeiben sem hazudik. Hogy ne szégyellje őszintén megmutatni a lelkét, a nyavalyáit, a gonoszságait, tépelődéseit és esendőségeit. Hogyan lehet minderre felkészülni?

A környezetedre érdemes jól odafigyelni. Ha a mindennapokban nyitott szívű vagy, ha bele tudod magad élni mások fájdalmába, a másik ember kíméletlen sorsába, vagy akár az örömébe, ha nem vagy közömbös mások iránt, akkor ez már hozza magával a színpadon tovább csiszolható figurát. Magatartásformák, érzelmek dolgában a színész olyan, mint a szivacs. Így nézve kegyetlen pálya ez, hiszen egy színész a saját keserűségét és mások nyomorúságát raktározza, zsúfolja, hordozza önmagában.

Komoly drámák egész sorát játszottad. De adódhat valaki életében nagyobb dráma annál, mint amikor 2009-ben pár héten belül két agyműtéten kellett átesned?

Ott állt mögöttem a család. Mindig volt valaki, aki jött és segített, vagy amikor hat hét után már lehetett, hát sétálni vitt. Igyekeztem vasakarattal gyógyulni. A színpadra is gyorsan visszakéredzkedtél! A műtétek után három hónappal. Próbaképpen. Hogy tudok-e helytállni, színésznőként is talpon maradni. A következő évad őszén pedig már egy új darabot próbálhattam.

A sok gond ellenére minden rosszban képes vagy megtalálni azt a pici jót. Honnan a kiapadhatatlan energiád?

Talán a génekből. Ezt örököltem. Az édesanyám lánya vagyok, a Krajnyik-fajta. Ez keleti mentalitás. Így az igazán nehéz helyzetekből is színészileg építkezni tudtam. Hiszen amit a sors bonyolulttá tesz, annak tapasztalataiból tudod a jobb lábadat a bal elé tenni, és előbbre lépni. Ha akarsz és becsülettel teszed, amit csinálsz, akkor ez a pálya egész életre szóló feladatokat róhat rád. Persze, nyugdíjas színészként ehhez azért az kell, hogy egy-egy új szereppel a színház is „mentőövet” adjon.

Mindenben máig is az az alapállásod, hogy az egyén döntéseiért senki más nem lehet a felelős?

Igen, hiszen mindenkinek önmagáért kell felelősséget vállalnia. A színpadon pedig ez még hatványozottabban érvényes, ott a színész minden kimondott szavára, minden gesztusára vonatkozik. Mert ha elrontok valamit, ez is az én felelősségem. Nem egy tintafolt, ami fölszárad.