Egyre több civil áldozat

Az első világháború idején még az elpusztult milliók nagy többségükben katonák voltak; nem pedig polgári személyek. Akkoriban az arány hozzávetőleg kilenc volt az egyhez. „Korunk valósága – ahogyan arról a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Szomáliában, Boszniában, Ruandában vagy Csecsenföldön bekövetkezett szörnyűségek tanúskodnak –, hogy ma már bármely katonai offenzíva velejárója a kínzás, a civil lakosság irtása, otthonaikból való elűzése, s nem kímélik az asszonyokat és a gyerekeket sem” – nyilatkozta a könyv minapi madridi bemutatóján az El Pais című spanyol lapnak David Rieff.

Mindez egyúttal azt is jelenti, hogy nem működnek a nemzetközi humanitárius jog garanciái, mert ezeket kevés kormány tartja be. Megerőszakolt nők Boszniában, gyerekkatonák Libériában, népirtásra való uszítás Ruandában, megkülönböztetés nélküli támadások és önkényes pusztítások Csecsenföldön. Ezen kívül rendkívül magas a háború következtében eltűntek aránya, mintegy 200 millió ember pedig gyakorlatilag rabszolgasorsra jutott. Ezek mind-mind háborús bűnöknek tekinthetők. Olyan – enyhén fogalmazva – atrocitások, amelyek nem következtek volna be, ha a hadviselő felek betartják az 1949-es genfi konvenciókat.

„Nincs háború szörnyűségek nélkül, de korlátokat kell állítani ezek elé” – magyarázta az újságíró, aki édesanyjával együtt a barbárságok szemtanúja volt Bosznia-Hercegovinában. A könyvvel azt szeretné elérni, hogy a nagyközönség, a pontos ismeretek birtokában minősíthesse a kormányok tevékenységét.

„Reménykedjünk abban, hogy a sajtó munkatársai és más megfigyelők is törekszenek az események valós bemutatására” – mondta. Az újságíró is azt vallja, amit egykoron Joseph Pulitzer nagyon tömören eképp fogalmazott meg: „A bűn csak akkor virágzik, ha titokban marad. Ha a sajtó megírja, megtámadja és nevetségessé teszi, a közvélemény előbb-utóbb elsöpri a Föld felszínéről.”