Egykori dumák, mai lenkék

Oly korra esett a gyermekkorom, amikor a jobb sorsra érdemes lakosságot e tájakon is mákkal kábították. Méghozzá a legócskább fajtával: dumákkal, ahogy Hofi Géza köpte be az egyik szilveszteri tévéműsorban. Fiatalabb olvasóimnak egy viccel idézem fel ezeket a sötét éveket: Több százan tülekednek a hentesboltban. Kovácsné több órás sorakozás után végre a pulthoz kerül: – Egy kiló sertéscombot kérek – rebegi. – Már vagy fél éve nem kaptunk combot! – harsan fel a hentes hangja. – Akkor adjon tarját – hangzik az újabb kérés. – Azt meg most nem küldtek! – felel a hentes. – Nem bánom, csomagoljon be másfél kiló oldalast – mondja megadóan az aszszonyka. – Az meg már elfogyott! – vigyorog a hentes. Mire a bejáratnál valaki felkiált: – Ki az a burzsuj, aki ennyit válogat?

Nagy tragédiák, nekirugaszkodások és ígérgetések kora volt ez, amikor azt igyekeztek belénk sulykolni, hogy a mi nemzedékünk már megéri a kommunizmust, ami maga lesz a földi paradicsom. Hozzátették azt is, hogy addig még akadnak átmeneti nehézségek. Be kell érnünk például fonnyadt paradicsommal, ha egyáltalán szállítottak a zöldségüzletbe. Mert a piacot, a háztájit felszámolták. Ebből a hiánygazdaságból gyermekfejjel szinte semmit sem érzékeltem, mert édesanyám, akár csak minden életrevaló parasztaszszony, jórészt önellátásra rendezkedett be. Kertünkben vajbabtól a sóskáig minden zöldség megtermett a főzelékekhez. Apám hosszú évekig szíjgyártó volt a helyi földműves-szövetkezetben, ahonnan természetbeni juttatásként búzát és kukoricát kaptunk, amelyekkel a tyúkokat etettük, anyám pedig a kacsákat tömte. Nyáron hetente legalább kétszer tésztafélét – darás, lekváros tésztát, túrós csuszát – ettünk. Ugyanennyiszer került az asztalra főzelék tükörtojással. Általában csütörtökön pörköltet vagy gulyást tálalt az anyám. Vasárnap legtöbbször húsleves gőzölgött az asztalon, majd sült csirke vagy rántott disznóhús következett. Apám nagy sörös volt, az én feladatom volt elhozni a sarki Meixner-kocsmából kancsóban három korsónyi habzó italt. Szombaton már bespájzoltam a közeli szódagyárból a krakedlit, a jellegzetes porcelánkupakkal lezárt színes löttyöt, amelyet másnap a család többi tagja kortyolgatott. Elromlott vagy kidobott étel sosem volt nálunk. Pontos forgatókönyve volt közös vasárnapjainknak. Délelőtt templomba mentünk, ebéd után apámmal focimeccsre a Pomléba, néha Pozsonyba. Ha a Somorja vagy a Molnár Palival és Kacsányival felálló ligetfalui csapat nem játszott otthon, akkor kikerekeztünk a csölösztői Duna-ághoz, a Bendához, vagy a körtvélyesi Öreg Dunához, ahol egyszer egy ezüstkanalat fogtam ki. Odahaza megmostam, s ez lett a vízi kanál, amellyel hármunk közül mindig az ehetett vasárnap, aki azon a héten a legtöbb egyest hozta haza. Sokkal egysíkúbb és lassúbb tempójú volt akkor az élet, mint manapság. Semmit sem sírok vissza az akkori időkből, csak az ízeket! Mert olyan tepertős-tejfölös-túrós csuszát azóta a legelőkelőbb étteremben sem ettem, amilyet az édesanyám varázsolt az asztalra. Akkoriban a csirke bőre aranysárga volt, nem falfehér, mint a mai, nagyüzemekben felfújt brojlereknek. Húsa meg fenséges, mert nem holmi tápokkal etettük, hanem kukoricával, búzával. Egész nap meg az udvaron kapirgálhattak. Nem drótketrecben, mesterséges világítás mellett várták sorsuk beteljesülését, ahogy manapság. A kacsasültnek sem víz íze volt, mint a mai, fagyasztott szárnyasból készült ételek többségének. Számomra évente az egyik legnagyobb ünnep a disznóölés volt, hiszen akkor majszolhattam katlanhúst, friss töpörtyűt, estére meg frissen sült hurkát. Máig a számban érzem az ízüket, akár csak a frissen fejt, habzó tej illatát és zamatát, mert én még gyerkőcként ittam ilyet a vajasvatai rokonoknál meg az utolsó csölösztői hivatásos halász, Pongrácz bácsi házában. S ha hiszik, ha nem, csónakázás, később pedig kenuzás közben bátran kortyoltunk a Duna kavicsos aljazatú ágvizéből is. Még csak hasfájást sem kaptunk tőle.

Szüleim egyébként arra tanítottak bennünket, hogy nincs válogatás, minden ételt meg kell enni. Mindig is szerettem a gyomromat, ezért ezt az intelmet nem volt nehéz megtartanom. Csak a nyáron szervírozott gyümölcslevesek akadtak meg a torkomon. A meggyet és a cseresznyét azóta is nyersen vagy pálinkaként szeretem fogyasztani. Máig irtózom a belőlük készült levesektől, pedig állítólag finomak. Egyébként a súlyomon is meglátszik, hogy a feleségem ugyancsak kiválóan főz. ĺgy aztán kedvenc ételeim, a pácolt sült csirke, az egybesült hús knédlivel és káposztával, a bácskai rizses hús, a vajbab-főzelék meg a savanyú bableves sós lepénnyel, ma sem hiányoznak az asztalunkról. Manapság valóságos ünnepnek számít, ha a két leányommal, a vejemmel és az unokámmal egyszer-egyszer vasárnap együtt ebédelhetünk.

Ránk zúdult a fogyasztói társadalom, Ferike, az unokám el sem hiszi, hogy én paradicsomot vagy paprikát csak júniustól októberig ehettem, almát meg leginkább szeptembertől karácsonyig. Ma szinte minden megvásárolható egész esztendőben. Vettünk is karácsony előtt portugál zöldpaprikát meg marokkói paradicsomot a pozsonyi Metróban. Odahaza savanyú képpel rágcsáltam belőlük, mert olyan lenkék voltak. ĺzetlenkék. Akár csak a gyorséttermi lenkekaják. És ezernyi más, mélyhűtött, elősütött étel. Pedig mit nem adnék azért, ha végre a Fercsi is megtudná, hogy az igazi tejnek nem karamelles íze van, mint annak az italnak, amit tartósítva árusítanak, s nem is kesernyés, amilyen a mai üzletekben árusított, adalékanyagokkal megbolondított fehér folyadék. A tavaszra tervezett kiránduláson talán már sikerül elhitetnem vele, hogy nem a kóla üdít igazán, hanem a kristálytiszta víz, amilyet manapság már csak a hegyvidéki forrásoknál lehet találni. Mostanság én azért várom a májust, mert akkor remélhetően újra szedhetünk ropogós cseresznyét, nem sokkal később meg vörösre érett paradicsomot és haragoszöld paprikát, amelyekből lehet csak igazi, békebeli kolbászos lecsót készíteni. Olyat, amilyet az én nagyapáim falatoztak aratás után, s amilyeneket anyám és feleségem is készít. Mert azok az ételek sosem voltak és ma sem lenkék.