Egyet anyunak, egyet apunak

Mivel féltve őrzött, titkos receptjeim nincsenek, legfeljebb receptoraim, kénytelen leszek magamról beszélni. Ami azt illeti, most sem vagyok egy nagyevő, százhetven centimhez fürge ötvennyolc kiló, de ami a kölyökkort illeti, vézna kis porbafingó, „egyet anyunak, egyet apunak”, diktálták belém az étket. A jó kajákat viszont szeretem. Jó kaja az, amiből jót lehet kajálni, gondolom én, függetlenül attól, éhes az ember, vagy sem. (Jobb, ha nem éhes, mert amúgy csak, és ez a gyakoribb, türelmetlenül és tét nélkül zabál.) Ilyen kajákat én is ismerek, általában az „anyu” főzi, és nincs is annál jobb.

Az „apu” általában ritkán főz, inkább „kifőz”, ezt-azt, mintegy meglepetésként, főleg az „anyu” számára – így megy ez. Viszont az előkészületek, a rítus, a hajcihő, ami egy vasárnapi ebédet, például, megelőz (hogy egy karácsonyi vacsoráról már ne is szóljak), azt az „apu” jobban tudja. Ahogy szöszmötöl a sótartóval, ahogy igényli, követeli a leves előtti pálinkát (aperitif), az maga a tradíció. Ahogy a marhahúslevesbe belevágja az erőspaprikát... Egyébként ő, az „apu”, kenyérrel szereti a marhahúslevest. Azt mondja, úgy jobban kijön az íze (nem a kenyérnek) – mint Medve, ha jól emlékszem, szintén valami hasonlót mond abban a remek Ottlik-regényben. Az „anyu” viszont inkább savanyú uborkával, a marhahúslevest. Azt mondja... hagyjuk. Azt mondja, a csomagolás a fontos. A tálalás. Nem feltétlenül az ezüst eszcájg, nem is a herendi porcelán (olyan nekünk amúgy sincs), semmi rafinált, kalóriaszegény melizma a krumplipüré körül, esetleg helyett, sokkal inkább egyfajta enthuziazmus és jó étvágy. Neki van igaza. Neki is. Az „apu” viszont ezt zsigerből csinálja. Olyannyira zsigerből, hogy nem is tud róla, hogy csinálja. Mikor a műbőr melóstáskájában hazahozza a milicista gyakorlatról (még mindig a „puhány” 80-as évek ezek) a zsírpapírba csomagolt, és két karéj kenyér közé rejtett (sandwich?) rántott hússzeletet... Nincs is annál jobb. Vagy ugyanabban a táskában, sőt meglehet, ugyanabban a zsírpapírban, az üzemi kantinból kifogott füstölt halat. Úgy jött ki a gerince, hogy csak na! És ahogy nézett, a buta, halott szemeivel! (Príma vörösbort bontok a minap: az okosok rögtön lehurrognak, hogy halhoz könnyű fehér passzol. ĺgy igaz, mondom, de ezt én nem a halhoz iszom...)

Szóval a csomagolás. Új Szóval, mondjuk, mikor még pártlap volt, és a szaga is más: nem jobb, nem rosszabb, más. Úgy enni szalonnát, ahogy egy öreg erdészt láttam (brigádba jártunk, kellett a pénz): ölébe rakta, bicskával, az említett lapon, szabdalta a vezércikket, vágta a katonát. A kenyeret, a hagymát. Kínált engem is, csorgott a nyálam, szégyenlősen nemet mondtam. Pedig tízóraizni szerettem, a többiekkel együtt enni, mindig jó: vajas-szalámis zsömle, alma, briós, és később, amire máig büszke vagyok, mint merész paradigmaváltás: a konzerv! Mindenki nézett hülyén, és szorongatta a szétcsúszó-mancsolódó zsíros-vajas kenyereket, ahogy elegánsan előhúztam a konzervnyitót. Másnap már persze...

Forró nyári délutánok, ozsonna- és szünidő. Lesz lángos, lesz főtt kukorica, lesz mazsolás kalács, üzeni valamelyik „anyu”, és az őrült gyerekhad már startol is. Az elégedett csámcsogás és böfögés közepette egy röpke gondolat: hát mégis csak van célja a teremtésnek? Van bizony! És még mindig a nyár, bár ez már intimebb, ez már csak az enyém, és az én „anyum”, ahogy egy kettévágott, meghántott, kibelezett sárgadinynyét ad, és azt mondja, menjél, fiam, de ne maradj soká! És megyek: nézni a kombájnokat, ahogy kombájnoznak. Ez a nyár. Később, egy-két hónap múlva: egyik kezemben egy karéj zsíros kenyér, a másikban a kertből frissen szakított paradicsom és paprika. Kombinálom, csuklóban forgatom a zöldségeket tartó kezem, egyszer ebből, másszor abból harapok. Nincs is annál jobb! Amúgy a paradicsomot minden formában és mennyiségben: lehet leves, lecsó, ketchup, jöhet mint mártás, mint saláta, mint bladiméri (vodka-paradicsomlé, kevés őrölt bors, tabasco, és az arányok, persze), szeretem töltve, párolva, sülve, mindenhogy, szóval (egy alkalommal Ipolyságon egy buszcsatlakozásra várva paradicsomteát kaptam a pigim helyett, no, az nem volt jó), de legjobb csak úgy, natúr, ahogy a puha szeptemberi naptól langyosra érik.

Vágni vagy harapni, az itt a kérdés. A füstölt kolbászról van szó, természetesen, és kicsit már a közelítő télről. Vannak, akik azt mondják, például az „anyu”, hogy a precízen rézsút vágott vékony karikáknál, mint a délutáni árnyék, nincs szebb látvány, mások viszont úgy, mint például az „apu”, hogy a kolbászt harapni kell. Emlékszem, mikor a szépséges osztrák–magyar alatt (háromnull ide!) a szünetben leakasztott egy szálat, és a sör mellett örömében elmajszolta. Azok voltak ám a szép idők! (Voltak egy fenét.) A stelázsi polcain már ott sorakoztak a befőttek (az „anyu” főzte be és rakta el őket, ki más), a csemegének félretett szőlő már mazsolává aszalódott (a tyúkok ették meg végül), és a hír is megjött: mandarint kapni a főtéri zelovocban. Egy-egy kilót adnak csak per kopf, hogy többnek jusson: és hogy „nekünk” jusson több, „egyet anyunak, egyet apunak”, mindenki sorban állt. Mi is, gyerekek. Utáltuk, persze, lökdösődve, türelmetlenül, lábunk majd’ lefagyott, de megérte: az édes-hideg gyümölcs illata (profán kis vakarcsok) a karácsony közeledtét és a téli szünidőt jelentette számunkra.

Amiről még nem beszéltem (sok mindenről nem beszéltem még), lássuk, libasorban: forró vaníliapuding belépottyantott szőlőkompóttal (a depresszív ovis időkből); jégről levett abárolt szalonna, friss paradicsommal, paprikával (plusz a többi, pontosan fűszerezett disznóság); vastag, dupla palacsintatészta, közte lekvárral, tetején porcukorral (amit röhögésnek álcázva könnyedén a felebarátod arcába fújhatsz); az átdidergett-átaludt éjféli mise utáni angyalkolbász illata és forrósága (miközben odakint a hóviharban lidércek kavarognak); és egy anekdota „anyai nagyapám”-ról, aki helyből megevett egy tepsi szilvás gombócot, egyszerre be tudott kapni egy jókora cukrászsüteményt, fogadásból pusztakézzel eltörte a kapanyelet, és aki korának legjobb lakatosmestere és kasszafúrója volt. Történt, hogy valamikor az 50-es évek végén egy Amerikából hozott, idehaza (faluhelyen) eddig nem praktizált, csíkvágót (afféle levestészta-készítő tekerőszerkentyűt) kapott javításra. Hogy letörött valami kis vacak pöcök, nem nagy ügy, semmiség, de mivel itt bűnös, imperialista, hidegháborús alkatrész nem kapható, használni ez nélkül meg nem lehet, javítaná már meg. Hogyne, persze, megnézem, bólogatott „anyai nagyapám”, és így is cselekedett. Addig-addig nézte, míg rá nem jött a titok nyitjára, míg meg nem értette a csíziót, és nem csak hogy megjavította, de fusiban le is gyártott belőle néhány kópiát a gyárban. Nagy sikere lett, mondanom sem kell, az egész falu fokozatosan rendelte tőle az újabb és újabb csíkvágókat; lassan minden, valamit is magára adó háziasszonynak volt már. Kivéve „anyai nagyanyám”-at. Pedig ő, „anyai nagyapám”, szerette a „csíkos” levest (és valószínű, „anyai nagyanyám”-at is), a „csíkos” marhahúslevest, például, nagyon. Ilyenkor „anyai nagyanyám”, tetszett neki vagy sem, kénytelen volt átmenni a szomszédba, és pironkodva kölcsönkérni – a csíkvágót. (Én meg most értem csak meg, mért nem csípték anno egymást: „kenyérevő apum” és „csíkvágó anyai nagyapám”. Hát ezért.)