Egyesek rózsaszín világa

Ó, te szegény, mind gyakrabban fáradsz: ne csodálkozz, te is a nyugdíjasok táborához tartozol! A tévé előtt szoktál pihenni? De csitt! Jön a Mónika, mit jön, a taps repíti. Szólítja a hatvanas éveiben járó Marikát, aki bepanaszolja férje urát, hogy bizony keveset foglalkozik vele. A hetvenen túl járó férje ura nehéz járású, tagadhatatlan dohog, szabadkozik, ugyan mán, miféle móka ez, de Marika nem hagyja magát. Ledobja vállkendőjét, és elővillan az óriás rózsaszínű bikini, no meg a hájhurkák. A közönség felhördül. Megszólal a zene, Marika terpesztett lábain megereszkedve lógnak az izmok, ahogy riszálja magát. A férj megdörzsöli nehezen látó szemét, arca színt vált. A lelátón a taps sem nyomja el a röhögést.

A középpontban már Anna mesél vágyairól. Szeretné megmutatni a világnak magát, a szépet, az értékeset, ami benne rejlik. Szintén a hatvanas éveiben jár. Illeg-billeg az áttetsző rózsaszín minijében, és nem marad titok: ha kérnék, mezítelenre is levetkőzne. Sőt, szóba hozza a pornót is. S mindezt csakis az unokáiért, hogy elbüszkélkedhessenek vele.

– Nagyika, elfő a kukorica leve, kiált be az unokám a szobába. Bütykös lábaimat útnak indítom, és restelkedem, hogy majdnem megfeledkeztem a nekik szánt késő őszi csemegéről.