Egy felnőtt igenis tudjon játszani

Ám ahhoz, hogy a gyerekkel értelmesen tudjon játszani, a felnőttnek is játékosnak kell lennie, de legalábbis tudnia kell értelmesen játszani. És a legtöbb óvónő tud is. Egyikük félig komolyan, félig tréfásan megjegyezte: „Néha már szellemi fogyatékosnak tekintenek bennünket, mert annyira beleéljük magunkat az óvodások helyzetébe, mintha magunk is egy hároméves ember szellemi szintjén lennénk.” De éppen ez a jó, mert ezt értik meg, ezt fogadják el a gyerekek.

És hogy a felnőttek valóban tudnak játszani, arról a konferencia résztvevői saját szemükkel is meggyőződhettek, mégpedig Écsi Gyöngyi egyszemélyes Árgyélus Színházának előadásán. Mert a népdalénekes-mesemondó ezúttal is bizonyította, rendkívüli tehetsége van ahhoz, ahogy a közönséget is bevonja a játékba, és a felnőtt néző is úgy beleélje magát a mesébe, akár a gyermek. Ezúttal az Angyalbárányok című mesejátékhoz volt szüksége néhány közreműködőre, minek során elsőként a kisszámú férfiközönség nagyobb része esett áldozatul, hogy a pásztorlegényeket szimbolizáló bábuk helyett élő pásztorok legyenek. Például a díszvendégként jelen lévő Szesztay Ádám, a pozsonyi magyar nagykövetség kultúrattaséja sem úszta meg, hogy ő legyen Janó, a legidősebb pásztorfiú. Aztán Fodor Attila, a Comenius Pedagógiai Intézet igazgatója lett a másik testvér, a Miklóska pásztorgyerek. Őt már a konferencián elmondott előadása előtt úgy mutatta be a házigazda, Vankó Terézia helyi igazgatónő, hogy Attila az óvónők kedvence. Az Árgyélus Színházban nyújtott színészi teljesítménye után ez csak fokozódott. A helyi polgármester Bukovský János sem maradt csak a nézőtéren, neki jutott a leghálásabb szerep, a legkisebb testvérként ő nyerte el a legbátrabbnak és legigazabbnak járó jutalmat, a zsák arany mellé a hercegkisasszony kezét, aki ezúttal egy győri előadó, Antal Judit mentálhigiénés szakember volt. Mellettük még vagy féltucatnyi óvónő is részt vett a játékban. Mindannyian nagyon természetesen játszottak, még azok is, akik nem gyakorolják ezt naponta az oviban. Kiderült ismét, hogy a felnőttek igenis tudnak és szeretnek is játszani, csak néha elfelejtik. Pedig nem kellene, mert megvan érte a jutalom. Az Árgyélus Színházban a közönség tapsa, az óvodában vagy otthon a gyerekek csillogó szeme. És ez az utóbbi bizonyára a legnagyobb öröm.