Egy ember, akin nem volt mit megérteni

Nemrég még tiport önérzetű napszámosok jelentek meg reggelente a kisváros központi terén. Alkalmi munkaadóra várva a Szent Anna-templom lépcsőire kuporodtak. Elesett, létük hitelétől megvált férfiak. Ernyei Illés fuvaros – emberi fedezetét felélve – rég nem közösködött velük. Csökönyös, büszke személyiség, akinek különböző feltételek mellett csakis az elv számított. A jóindulatú Gondviselés segítségét visszautasítva szívvakon, szívsüketen létezett. Jól jövedelmező gazdaságban egyetlen évtizednyi szolgálattal megválthatta volna a jövőjét. Ám, Ernyei számára az élet minden garasa nélkülözhetetlennek bizonyult. ĺgy azután sosem jutott el a békés boldogulás szélesen táruló kapujáig. Megátalkodott öntudatossága s kóros ellenszegülései felélték legjobb napjait. Lappangó, néma önzése csak elvétve kereste a felszínt. Múló napjainak egyetlen vágya szerint az utódait akarta az emberi sorsok szárnyaira bízni. E leszűkített, emberi tudatban nem volt helye a kételynek. Ő maga volt a világteljesség.

Aztán néhány röpke év alatt minden megváltozott. A templom előtti téren már nem időztek munkára váró férfiak. Kik nemrég még kaszát s kapát fogtak, most angyalbőrbe bújt idegenekké váltak. Az ötvenen csak-csak túljutó Ernyei jelentéktelen munkákat vállalt. Nem volt még idős ember, mégis jobbnak látta, ha idősebbnek és tehetetlenebbnek mutatja magát. Magányos csatangolóként napi igénye volt a megszánásra.

Valahány alkalommal, ha a nagyvárosból hazalátogattam, e hitehagyott lélekkel találkoztam. Egy emberrel, akin nem volt mit megérteni. S aki önnön árnyaitól sosem tudott megszabadulni. Most pedig mintha elkészült volna önnön semmiségeivel, csak várt, várakozott.

Egyszer aztán fellelkesülten találtam őt.

– Nagy idők, istenem, nagyon nagy idők! – mondta. – Már napok óta a kitelepítendő zsidókat fuvarozom... A pályaudvarra visszük őket. Kétszer-háromszor annyit keresek, mint rég. És amerre az ember ellát, hátrahagyott javak... Házak, lakások, szebbnél szebb lakberendezések! Nagy idők, fiam! Szűk hely az emberé és a nemzeté, és mindenütt élősdiek... De most... Most meg az új idők, új változások...

Apám. Akihez elszakíthatatlan szálakkal kötődöm a végtelen idők mezején. És még akkor is ez a kötődés, ha különböző falak választanak el. Falak. És most létállapoti adalékként a váratlanul megváltozott tekintet, mely szinte még inkább hangsúlyozta a tudati meggyőződéseket.

Még hajnalban elhagytam a házat. A nagyvárosba kerekeztem. Ahol nemrég még kedvező fényben ápolgatott álmaim voltak. Ebben a városban nőttem fel. És ebben a városban értékesítettem képességemet a mestervizsgán. S ahol boldog lehettem volna, önfeledten egyszerű és boldog ember. E városban találkozgattam azzal a lánnyal és a nevelőnőjével a céhklubban. Az a lány a néhai közelségével egész életemre ható, kimondatlan üzenetté lett.

Fénylő csizmák. Vezényszavak. Zűrzavar. És szemét. Mintha a mindenség minden szemetét és átkát a városra szórták volna.

Sűrű, tömött sorok. Emberek. Bőröndök. Bugyrok. Társzekerek.

Törődött és vak öregasszonyt láttam a Z. utca sarkán. Aztán egy rozzant, fél lábú, prófétáló nyomorékot:

– Elviszik őket! – rikoltotta. – Elviszik, mint a bárányokat! Vágóhídra hajtják az igazságot, tömlöcbe zárják az utat. Megbecstelenítik az Úr ajándékát: az emberi életet! És a vétek gyökérzetét nem lehet többé kitépni. És többé nem lehet megtagadni a sátánt! Mert eljön az tüzes szekéren, és többé nem lehet őt letaszítani az aranytrónusáról!

Undorral vegyes kétségbeeséssel szaladtam háztömbtől háztömbig. Emberek. Nyomuló és érkező idegenek, akikből, mintha apám asztrállénye fénylett volna.