Edinburgh, 2005. június 4.

ízekkel, érzelmekkel. Hazalátogatásunk, melynek célja egy családi ünnepség volt, teljesen felkavarta érzelemvilágunkat, elfeledtette a rutinszerű, néha nehéz hétköznapokat. A négy hónapos önkéntes emigráció után jólesett találkozni a rokonokkal, barátokkal, kollégákkal. Vissza szintén örömmel érkeztünk, hiszen párom nem utazott velünk, siettünk hát hozzá, megosztani az élményeket. Péntek estére látogatóba hívtuk itteni barátainkat. Az asztalon felsorakozott a csabai kolbász, az itt nem kapható, klasszikus mustár, az unikum, a morva szilvapálinka és a szinte ismeretlen mákos sütemény.

Egyébként egész nap sűrűn esik az eső. Néha tíz-tíz percre kisüt a nap, ezt a kis időt használjuk ki, hogy körülnézzünk kertünkben. Ahogyan a főútról befordulok a ház mögé a parkba, szinte elbódulok az illatoktól. Máris mesélem, hogy otthon éppen az akác és a bodza virágzott. Itt, az otthon megélt kánikulában hiába is reménykedünk, így megelégedünk a 17-18 fokos hőmérséklettel. Az elültetett növények szépen növekednek. Szedem az új, saját ültetésű spenótot. Az élénk zöld, esőcseppekkel teli levelek könnyeden töredeznek a kezem alatt, szinte kínálják magukat. Újra visszük a legalább háromkilós óriáskarfiolt, néhány napig megint nem kérdés, mit fogok főzni... Az újhagymát holnap reggelire teszem félre. Hazaérkezve, bőrig ázva, mágikus hatása van az illatos, friss mentalevelekből készített forró teának. Eszembe jutott egy régi szép nyári délután, amikor barátnőmet látogattuk meg szüleinél. Édesanyja csak kilépett a teraszra, és a zöldellő, buja kertből behozott néhány mentalevelet. Akkor is ilyen íze volt a teának.

Továbbra is sűrűn esik az eső. Azért elindulunk. Barátainkat látogatjuk meg, egy kis faluban, Smailholmban. A település Skócia déli részén, a fővárostól megközelítőleg 40 kilométerre, közel az angol–skót határvonalhoz húzódik meg a dombok között. Ahogyan távolodunk lakóhelyünktől, úgy változik a táj. A hangulatos kisvárosok és falvak között megjelennek a nem túl magas, asztal formájú, rozsdaszínű hegyvonulatok. Egy fát, egy bokrot nem látni sehol, csak alacsony növényzet takarja a furcsa hegyet. Ahol nem a rozsdaszín dominál, ott a haragoszöld legelők táplálják kövér fűvel a legelésző juhnyájakat. A legelőket és a szántóföldeket kézzel épített, alacsony kőkerítések választják el egymástól. Ahol nem tartották szükségesnek meghúzni a határokat, ott a juhokat jelölik különböző színekkel. Az állatok hátsó combján hol egy piros, hol kék, néha zöld festékfolt jelzi, melyik akolba tér haza nyugovóra.

Művész barátainknak, néhány éve sikerült felújítaniuk egy elhagyatott kőépületet. Lakóház, műhely, kiállítóterem lett belőle. Az állam előnyös kölcsönt nyújtott a tradicionális házak megmentésére, használhatóvá tételére. Linda és Rankin házasságkötésük óta kerámiával foglalkoznak, otthon dolgoznak. Hosszú évek kemény munkája áll mögöttük. A házban érződik a rend, a harmónia és a biztonság. A napok szigorú időbeosztás szerint telnek, mégis teljes a szabadság. Öt évvel ezelőtt jártunk náluk utoljára, azóta a napirend nem változott, percnyi pontossággal ugyanaz – megérkezésünkkor egy csésze tea, kora délután leves otthon sütött kenyérrel, délután négykor a kávé és hétkor a vacsora. Közben beszélgetés, séta, munka, zene. A ház mellett nem túl nagy, de hangulatos zöldségeskert. Az ágyásokat kövekkel kerítik körül, a kavicsos, kissé agyagos fekete földben jól megterem a répa, a kelkáposzta, a káposzta és a zeller. Az elültetett növényeket hálóval fedik be, a madárijesztők csoportosan vigyáznak a termésre, és mégis... Ha valaki ismeri Beatrix Potter meséjét a nyúlról, Peter Rabbitról, hűen maga elé tudja képzelni, ahogyan Rankin barátunk a mesebeli Mr. Mac Gregorhoz hasonlóan hajkurászsza a kertjét állandóan dézsmáló nyulakat.

A fészer egy része lóistállóként funkcionál. Amikor ideköltöztek, úgy döntöttek, két lányuknak, Liliesnek és Robynnak ajándékoznak egy-egy lovat. A ház mögötti körülkerített néhány hektár az övék. Délután lovagolunk (esőben – de kit zavar?). Kisfiam a lóhoz fagyva könyörög, hogy még ne hagyjuk abba. Benn zenét hallgatunk és megpróbáljuk az agyagozást is.

Amikor váratlanul kisüt a nap, és egy kicsit felszárad, kisétálunk a tóhoz. Linda és Rankin ideköltözésük idején nem meszsze a háztól, a falu határában saját költségre kis tavat ásattak, ami köré fűzfát, nádast telepítettek. Azóta a tó a falu fontos része lett, és azok is szeretik, akik, amikor készült, ferde szemmel néztek az új lakosokra, akik furcsaságokra pocsékolják pénzüket és idejüket!