Edinburgh, 2005. július 16.

Egy érdekes meghívás volt az oka, hogy a hétvégét ismét Dél-Skóciában töltöttük. Barátaink kicsinyke falujában már 1981-től minden nyár elején megnyitják a kerteket. Az alig száz lakosú falu ragyogó reggelre ébredt. Nagy volt a készülődés, a közösségi házban kiállítást és kiárusítást is tartottak. Aznap mindenki eladhatta fennmaradt növényeit, palántáit, kerti szerszámait, dísztárgyait. Teát, kávét, házi süteményt szolgáltak fel. Mindez szimbolikus összegért, amiben benne foglaltatott a szabad belépés a kertekbe. Gyönyörű, szelíd és vadregényes kerteket is láttunk. Egyébként az itteni kertekről elég gyakran jut eszembe, hogy amíg nem jártam ezen a vidéken, azt hittem, ilyenek csak a regényekben léteznek!

Minden rekordot megdöntve, a falubeliek nagy örömére, több mint háromszáz látogató váltott jegyet az eseményre. A bevételt karitatív célokra használják. A falu a 16. században épített Smailholm Tower lábánál fekszik. Az ebédmeghívást elfogadtuk. Lindával és Rankinnal a szép időre való tekintettel a kertben fogyasztottuk el a finom falatokat. A kerti asztaltól szép kilátás nyílt a toronyra, így a kávé után a varázslatos kertek és ízek világából a legendák és a történelem világába sétáltunk át. A torony Sir Walter Scott ügyvéd és regényíró nagyapjának volt az otthona, ahol a kis Walter annak idején lábadozott a gyermekbénulásból. Itt hallotta a régi meséket, balladákat, régi történelmi alakok népesítették be betegszobáját és képzeletvilágát. Itt szerette meg a skót történelmet, hogy aztán később megalkothassa a történelmi regényt mint irodalmi műfajt. Ő maga ettől a helytől nem messze, a Tweed folyó partján fekvő Abbotsfordban született. A kis parasztházat főúri kúriává alakította, leszármazottai a mai napig itt élnek. A toronytól tovább haladva elértük a híres Scott’s View kilátópontot. Az író, ha tehette, innen gyönyörködött a tájban. A látvány valóban lenyűgöző, órákig lehetne üldögélni és csodálni az elénk táruló panorámát. (Feltéve, ha nem kisgyerekekkel kirándul az ember, és nem attól retteg, hogy egészen a völgy legaljára fognak legurulni a hegyoldalon!) A völgy mélyén a csillogó Tweed folyó szinte csalogatva hívja a látogatókat a Dryburghi Apátsághoz, amely a hegyről levezető út végében pompázik. Sir Walter Scott halála után e történelmi romok között talált örök nyugodalmat. Szemtanúk szerint, amikor a halottas menet, amely több mérföld hosszú volt, az abbotsfordi szülői házból a Dryburghi Apátsághoz kísérte utolsó útjára, lovai, melyek a halottas kocsit húzták, a kilátópontnál felszólítás nélkül megálltak néhány percre...

Az apátság tőszomszédságában a folyó fölé emelkedik a patinás Dryburghi Hotel, ahol egy finom barna sör mellett szívtuk magunkba a régi századokból itt felejtett hangulatot. A gyerekek nagy örömére végre lesétáltunk a folyóhoz, ahol néhány percen belül csurom vizesek lettek.

Következő állomásunk egy Melrose nevű kisváros, ahol éppen az idei könyvfesztivál zajlott neves vendégekkel, hírességekkel. A Melrose-i Apátságot, úgy ahogy a határ menti apátságok többségét, I. Dávid skót király uralkodása idején építették, és 1545-ben VIII. Henrik romboltatta le. A romok szomszédságában a nagy kiterjedésű almakertet már több száz éve gondozzák a szerzetesek.

Este, már gyerekek nélkül, a melrose-i The Wynd kamaraszínház egyik nyári programját néztük meg. Robin és Bina Williamson műsora a régi idők hangulatát idézte, amikor is a skót szigeteken, a sokszor zord körülmények között élő, gyakran vak vagy fogyatékos zenészek járták a településeket, és történeteket, legendákat meséltek a hallgatóságnak hárfa kíséretében.