Édes élet dolce vita

Még ki sem pihentük a karácsonyi és a szilveszteri gasztronómiai fáradalmainkat, máris jött egy lakodalom. Szerencsére (vagy sajnos – ez utóbbi csupán azért, mert az új esztendő második napján máris Pestre kellett kocsikázni) nem a mi utcánkban, nem nekünk volt gondunk a násznéppel, a vacsorába nyúlt ebéddel, semmiféle szervezéssel, meghívókkal, listázásokkal, kit ne felejtsünk ki még véletlenül sem, mert kitör a családi vagy baráti botrány. Egyszerűen vendégnek mentünk. Jól érezni magunkat, örülni mások örömének, inni mások egészségére. Mondanom sem kell, azért a nászajándék is okozott némi fejtörést, de korántsem olyan súlyos dolog ez, mint a nyárra tervezett esküvői ruha téliesítése, az ülésrend megszervezése, egy kis meglepetés műsor összehozása. Bár pénzért manapság mindent lehet – igaz, mikor nem lehetett? A szertartás annak rendje és módja szerint zajlott, a szlovákiai magyar lelkész kedves, megszívlelendő beszédet mondott, a menyasszony szinkrontolmácsolta az olasz vőlegénynek, aki a fogadalmat magyarul mondta, azaz olvasta, s ha mégsem tartana ki jóban-rosszban, egészségben-betegségben felesége mellett, nyugodtan megvonhatja a vállát, egy kukkot sem értett abból a szövegből, amit a kezébe nyomtak. Most azonban szerelmes ifjú férj, ne feledjük, csak férjnek ifjú, de ez mit sem változtat a boldogító igenen. A gratulációk végeztével lekocsikáztunk egy közeli étterembe, bár gyalog egyszerűbb lett volna, könnyebben megközelíthető, közelebb is átvágni két utcán, mint megkerülni fél Budát, de a tanú mégsem slattyoghat végig a városon. Nem illendő az ilyesmi. Be is parkoltunk a föld alatti garázsba, némi tájékozódási ballagásra emlékeztető manőver után a liftet is megtaláltuk, de az hol fölfelé vitt – szerencsére a reggelit rég elfelejtettük –, hol lefelé, annak megfelelően, hova hívták, nem azzal a gombbal összhangban, amelyet mi nyomtunk meg. Egyszer azonban ennek a nagy utazásnak is vége szakadt, mert szerencsére nem felhőkarcolóban rendezték a lagzit. Az első benyomás kellemes volt, mosolygós pincér kínálta a pezsgőt az egyik oldalon, a másikat akkor még nem figyeltem, és az sem mellékes dolog, hogy egykor az illem kitalálói jól kifundálták, a férfiúnak a nő bal oldalán a helye. (Az órás kéznél, mondták egykor gyerekeim, akik iskolába menet, iskolából jövet képesek voltak másodperceken belül hajba kapni azon, melyiküké az órás fél, s mivel akkoriban még nem jártak tánciskolába, amikor megengedték, hogy elkísérjem őket egyik otthonunkból az úgynevezett másikba, általában a lányom győzött, úgy viszonyult ezekhez a dolgokhoz, mint a sakkhoz. Ő azzal a bábuval lép, amelyikkel akar, és oda, ahová neki tetszik, de az öccse ezt nem teheti meg, mert még nem tud sakkozni.) A teremben ugyan megpróbáltam kiügyeskedni a legkevésbé feltűnő helyet, de hogy a vőlegény is jól érezze magát, ne csak a násznép, az asztalfőre ültettek bennünket, ebbe volt némi beleszólásom, jövök-megyek a tűcskémmel, ne kelljen már mindig tíz embert megmozgatnom, ha éppen szurkálnivaló kedvem van. Az asztalfő azonban bölcs döntés volt, azt is a mosolygós fiatalember kapta. Másoknak a másik jutott. Volt is következménye. A szófoszlányokból nekünk is jutott a hangerő következtében, megtudtuk hát, hogy a pálinka nem pálinka, hanem pancs. A pincér és a vendég párhuzamosan emelgette a hangját, mígnem megjelent a másik, azaz az egyik, mert a másik a másik, megkérdezte, mi a gond, miben segíthet, hozott újabb italt, megköszönte, hogy segíthetett. És ez így ment egész este, beleértve a töltött káposztáról szóló botrányt, amelyhez a tejfölt eredeti csomagolásban, lezárva csapta elénk az a másik, morcon megjegyezvén, nehogy azt higgyük, ezt is fölvizezték. Az egyiknek ezzel szemben a szeme állandóan rajtunk volt, amint kifogyott valami, jött, kínált, kérdezett, térült-fordult. Lászlónak hívják, és amikor megkérdeztem tőle, ugye, szereti a szakmáját, csillogó szemmel – mint a filmekben, de ez nem rendezői utasítás volt, tehát nem giccs, hanem maga a valóság – annyit mondott, imádom.