Drogfüggők a gyógyulás útján

Újvidék felől Szabadka irányába, néhány kilométerre a Horgosi Csárdától jobbra van egy szállás, ahol zárt környezetben folyik a drogfüggő fiatalok gyógyítása. Az indulásról, a drogellenes központ működéséről, további terveikről Harmath Károly újvidéki ferences atya nyilatkozott.

Milyen előzmények késztették arra. hogy a zátonyra futott fiatalok megmentését ily módon kezdeményezze?

A Poverello Alapítvány – szem előtt tartva az igényeket –, Tau közösségek alapításába kezdett, amelyek rendeltetése a függőségi betegségekből való kigyógyulás. Egyik ilyen közösség a medugorjei ferencesek vezette Milosrdni otac (Irgalmas Atya) szenvedélybetegség-gyógyító közösség, ahol mintegy két évtizede gyógyítják a függőségben szenvedőket. Vajdaságból is volt érdeklődő, nagy volt a nyomásgyakorlás a gyógyulni vágyók és a szüleik részéről is. Egyre többen szerettek volna a medugorjei Cenacolo közösségben gyógyulni. Látván, hogy anyagi szempontból mennyire körülményes oda eljutni, az alapítvány keretében kerestük a lehetőséget, hogy itt, a tartományban alakítsunk egy közösséget – kezdte a beszélgetést Harmath atya.

A medugorjei ferencesek készséges segítségének köszönhetően novemberben adódott erre lehetőség. A horgosi tanyát a tulajdonos, Rasztovácz Péter kedvezményesen átadta használatra. A közösség a Tau nevet kapta. A segítség abban nyilvánult meg, hogy Medugorjéből olyan gyógyulásban levő fiatalokat küldtek ide, akik már több hónapja a közösségben éltek, és ezáltal tapasztalatokat szereztek ahhoz, hogy az újoncokat támogatni tudják. ĺgy a belépés azzal jár, hogy az új tag egy „őrangyalt“ kap, aki öt-hat hónapig az első vezetője, pártfogója, tanácsadója, bátorítója lesz. A csoport két vezetője a medugorjei közösségben gyógyult. Az ottani felettesek úgy ítélték meg, hogy képesek másoknak jó példát mutatni.

Miért választották éppen a Tau elnevezést?

A Tau sokrétű szimbólum. Szent Ferenc megmaradt kézirataiból kiderült, hogy számára is közkedvelt jel volt. A középkori pestisjárvány idején Tau-szimbólummal jelölték a betegek házainak bejáratát, mert ez egyben a halálnak és az életnek is a jele volt. Ezt jelenti tulajdonképpen a kábítószer-függőségből való szabadulás is: ha élvezője a körében marad, az a biztos halál, ha pedig szabadulni akar, akkor a közösségben esélyt kap az életre. Ezt mások tapasztalata is alátámaszthatja, hiszen sok más módszerrel próbálkoztak már szerte a világon, eredménytelenül. A közösségben sajátos módszereket alkalmazunk. A védencek naponta többször szembesülnek önmagukkal, egymással. Ez nagyon fontos, hiszen a szenvedélybeteg összetört személyiség, akinek elsősorban lelki egyensúlyát kell visszaállítani. Az elvonókúra nem arról szól, hogy a fiatal fizikailag leszokjon a kábítószerről – mert az 4-5 nap alatt, fájdalom, szenvedés mellett elérhető –, hanem arról, hogy visszanyerje lelki egészségét. Ez hosszan tartó folyamat, a végső cél azt elérni, hogy a megrögzött drogos végül nemet mondjon a kihívásoknak. A másik gyógyhatású módszer a napi nyolcórás munkaterápia. A fiúk helytállnak a kertben, a konyhában, ha kell, építkeznek, barkácsolnak. A harmadik módszer a többszöri imádság naponta. Harmath atya arról is beszámolt, hogy a közösségbe csak fiúkat fogadnak, egyelőre más lehetőségük nincs, hiszen így is helyszűke, hiányos infrastruktúra és pénzhiány késlelteti az előrehaladást. Mindezek ellenére mégis több jelentkező van, mint remélték, hatan várólistán vannak, s a jelek arra utalnak, hogy a jövőben bővíteni kell a kapacitást. Jelenleg kilenc fiú tartózkodik itt. Itt-tartózkodásuk hossza nincs meghatározva. – Annak ellenére, hogy a védencek ugyanazt az utat járták – mindannyian a heroin rabjai voltak – egyéntől függ, ki meddig fog a közösségben maradni – mondta az atya, majd hozzáfűzte, a minimum három év.

Mennyivel kell anyagilag a szülőknek hozzájárulniuk?

Általában csak az élelmiszer költségeinek megtérítését kérjük, de ez sem feltétel. Mindenki lehetőségeihez mérten segít. A szülőkre tulajdonképpen nem is támaszkodhatunk, mert gyerekeik a napi adagért már minden elmozdíthatót eladtak a házból.

Honnan érkeztek a fiúk?

Bosznia-Hercegovina területéről, Észak-Bácskából, Újvidékről, sőt, van egy Németországból érkezett védencünk is. Életkoruk 19 és 30 év között van, többségük a kamaszkorban kóstolt bele a kábítószerbe. Kezdetben zárkózottak voltak, de idővel megtanítottuk őket, hogy nyilvánosság előtt is beszéljenek problémáikról. Ma már plébániai közösségekben, iskolákban is fellépnek, és bátran kimondják, mi mindenre késztette őket ez a szenvedély. Tudni kell, hogy az első hónapok a legnehezebbek. Nincs látogatás, telefon, cigaretta, alkohol. Csak kemény fegyelem és rend – magyarázza Harmath atya, de hozzáfűzi, hogy nem kell börtönnek elképzelni a közösséget. A szülőkkel kapcsolatban vannak, és szükség esetén beszélgetésre hívják őket.

A drogfüggők körében sok a lány. Számukra is létre tudnak hozni hasonló közösséget?

Európai körutaim során tapasztaltam, hogy kétfajta közösségben foglalkoznak a lányokkal. A MondoX ferences droggyógyító központok szövetségének húsz vegyes közössége működik Olaszországban. A védencek egyharmada lány, külön épületekben élnek, azzal, hogy az étkezés, az ima és a tapasztalatátadás közös tevékenység. Másik típus a Cenacolo közösség. Ilyen a boszniai és a horvátországi is, ahonnan a Tao közösség vezetői érkeztek. Ezekben a közösségekben elkülönítve történik minden. Remélem, egy-két év múlva sikerül itt is az utóbbi típust létrehozni. Természetesen az anyagiaktól függ. Ide kívánkozik a magyarázat, hogy az alapítvány is csak annyival támogathat bennünket, amennyit jómaga kap az adományozóktól. Számítunk egyének segítségére, és reméljük, hogy a társadalom különböző kedvezményekkel hozzájárul a szenvedélybetegek sikeres gyógykezeléséhez. Hívő és nem hívő ember tapasztalatból tudja, hogy az emberi megvalósulás és boldogság alapját a jótettek képezik. Csak az valósítja meg önmagát, aki a másik felé is tud fordulni. A „te” nélkül nincs „én”. Ennek a felismerése és elfogadása hosszú utat jelent. Aki nem lép rá az útra, nem is érhet célba. Együtt, egymásért a mottónk – közben nem várunk nagy csodákra –, mert tudjuk, hogy nincs nagyobb csoda az ajándékozó szeretetnél, s ezt a csodát nem várni, hanem megvalósítani kell – mondta végezetül Harmath atya.