Drámai órák Berlinben

Gerhard Schröder és felesége, Doris. Az amerikaiak úgy vélik, a kancellár, aki megnyugodott, hogy ismét kancellár lett, majd „felhasznál valamilyen alkalmat”, hogy közeledjen Irak kérdésében az amerikai állásponthoz. Erről egyelőre szó sincsReuters-felvéteAz első jelzések az esti hat órai urnazárás után néhány perccel már befutnak, a piros–zöld koalíció hajszálnyi előnyéről szólnak. Ez az előny egy óra múltán lemorzsolódni látszik, patthelyzet alakul ki, majd a nagy közvélemény-kutató irodák, a két közszolgálati tévéállomás, a kereskedelmi adók a CDU–CSU és a liberálisok vezetését jelzik.

Mint annyiszor, a közvélemény-kutatók most sem találták el az arányokat, bár jelezték a roppant szoros küzdelem lehetőségét. A német választási rendszer talán roppant bonyolult, szinte áttekinthetetlen töredékszavazatok, pótmandátumok szerezhetők. A szocdemek vasárnap két és fél százalékot vesztenek, ez negyvenhét parlamenti helyükbe kerül. A nagyjából hasonló nagyságú uniós pártok három és fél százalékot erősödnek, ezért három új parlamenti mandátumot kapnak. Ki érti ezt? Maguk a választási szakemberek sem igazán. Ezért esküsznek vasárnap este három órával a szavazás lezárása után arra, hogy ugyan lehetnek apróbb változások, drámai súlypont áthelyeződés már nem történhet. Történik. Fél tíztől olyan folyamatok erősödnek fel, amelyek alapjában borogatnak fel minden korábbi számítást, és a józan észnek is ellentmondani látszanak. A kommentátorok szerint Franciaországban, Angliában ilyen nem fordulhat elő, ott jobb választási rendszer működik, és a németet is végre meg kéne reformálni.

A tőzsdések mindent látó szeme persze nyugtalanul érzékeli, a globalizált világ vezérhatalma, az USA és a második számú ipari-kereskedelmi hatalom, Németország között továbbra sem stimmel valami. Hétfőn a szocdem–zöld győzelem hallatán a frankfurti börze három százalékot zuhan. Erőtlen a szocdemprogram, nem érződik mögötte a gazdaságélénkítés szándéka – hallani. Igaza lenne a Société Générale nagybanknak, amely tíz szűk esztendőt, valamivel-jobb-mint-a-pangás időszakot jósol Németországnak?

A kérdések, amelyekre választ várnak nemcsak a tőzsdések: Hogyan csökkentsék az aggasztóan nagy, négymilliós munkanélküli-sereget, serkentsék a recesszió szélén tántorgó gazdaságot, a globális versenyben hogyan őrizzék meg az elkerülhetetlen reformok ellenére (reformokkal) a német gondoskodó államot, a nagyvonalú szociális ellátási-elosztási rendszereket, hogyan építsék újjá az árvíz sújtotta keletnémet vidékeket, építsék fel az NDK-utód keleti tartományokat, milyen választ adjanak az elöregedő társadalom felvetette kérdésekre, miből finanszírozzák az egyre több nyugdíjas nyugdíját, hogyan tegyék jobbá, versenyképesebbé az oktatási rendszert, kevésbé környezetszennyezővé Németország iparát-közlekedését, milyen bevándorlás-politikát alakítsanak ki?

Kiket engedjenek be, az okosakat, a használhatókat, a szakembereket, vagy a harmadik világ Európa küszöbeit ostromló szerencsétlen millióit? Mekkora hadsereg kell, milyen választ adjanak a globális terrorizmusra, az iszlámista veszélyre, hogyan védjék meg a nyitott társadalmat úgy, hogy ezzel elkerüljék a szabadságjogok jelentős korlátozását, ne hozzanak létre rendőrállamot? Hogyan lehet az Irak kérdésében markánsan eltérő német érdekeket összehangolni más szövetségesek, az USA szempontjaival? Járható-e a schröderi „német külön út”, és hol vannak a szövetségesi hűség határai? Miért recseg-ropog, „üt” az Európa-szerelvény tengelye, a francia–német viszony?

Szeptember 22-e után remélhetőleg aktívabbá válik Európai Unió. Végtére is Németországra, Európa gavallérjára, az integrációs cechet nagyvonalúan fizető új berlini kormányra vártak, amely nélkül lehetetlen megvalósítani az unió gyökeres reformját, az agrártámogatások alapos átalakítását. Nyitott kérdés, ami a német gazdaságot, a világgazdaság egyik kulcsszereplőjét illeti: a vékony, 11 mandátumos piros–zöld parlamenti többség vajon nem lassítja-e le még inkább a szükséges reformok, változások véghezvitelét Németországban?

Ajándék lónak ne nézd a fogát – vigasztalta a ZDF közszolgálati tévé riportere a Szent Tamás-templom német lelkészét, aki elkeseredetten mutatta a tévékamerának, hogy az újvilági stílusban épült bonni templom tornya bizony megbillent, a torony faszerkezetét megrágta a szú és igen tekintélyes summába kerülhet a helyreállítás. – Pedig hát milyen szép is volt, a Bonnból Berlinbe átvonult amerikaiaktól kaptuk ajándékba 1999-ben – emlékeznek a szereplők. Véletlen, hogy a kissé ironikus, nem éppen a német–amerikai barátság elmélyítését szolgáló riportot hétfőn, egy nappal a választások után sugározza a ZDF?

Aligha. A szú úgy látszik, tartósan beleette magát a német–amerikai kapcsolatokba. Schröder, mint frissen megújított mandátumú kancellár tegnap a német közszolgálati tévé útján jelzi az amerikaiaknak, ne számítsanak rá, hogy most, amikor az Irak-kártyát kijátszotta, a játszmát megnyerte, meglágyul, és német katonákkal segít bármiféle, akár az ENSZ-által jóváhagyott Irak elleni katonai kalandot. A CNN berlini tudósítója azonban tudni véli, Schröder megnyugodott, hogy ismét kancellár lett, és majd „felhasznál valamilyen alkalmat”, például az amerikaiak által a Szaddám Huszein-rezsim terhére nyilvánosságra hozott új bizonyítékokat, hogy közeledjen Irak kérdésében az amerikai állásponthoz. Erről egyelőre szó sincs.

Igaz, az elmúlt hetek „Üsd Amerikát” kampányában kitűnt két szocdemvezető talpára hétfőn útilaput kötöttek. Herta Däubler-Gmelin igazságügy-miniszter asszony, aki három nappal a választások előtt közölte, George W. Bush módszerei Hitlerére emlékeztetik, tegnap önként visszalépett posztjáról. Ludwig Stiegler SPD-frakcióvezető, aki Bush amerikai elnököt római császárhoz, berlini nagykövetét pedig a keletnémet állampárti idők hírhedt szovjet nagykövetéhez, (a „Helytartóhoz”), Pjotr Abraszimovhoz hasonlította, repül posztjáról, amelyet Franz Müntefering eddigi pártfőtitkár örököl meg. Alfelén landol – akárcsak az egyik választási összeállításban sugárzott tévériportban egy balul sikerült földet érésekor – a helyettes pártelnöki pozícióból széles ívben repülő amatőr ejtőernyős, antiszemita, arabbarát, Izrael-ellenes megnyilvánulásaival nemzetközi botrányt keltett liberális vezető, Jürgen Möllemann is. Ha nincs Möllemann és nem hallani bárdolatlan antiszemita zagyvaságait, az uniós pártokkal együtt koalícióképesek lehettünk volna – morognak FDP-körökben.

Ez azonban a múlté, hétfő este már a győztesek alkudoztak. A zöldek, akiknek a szocdemek a koalíció megmaradását köszönhetik, persze szeretnék aprópénzre váltani megerősödésüket, az eddigi három miniszteri poszt mellé egy negyediket kapni. A kompromittálódott szocdem igazságügy-miniszter asszony most állt fel székéből. Lehet, hogy zöld politikus ül a helyére?

Berlin, 2002. szeptember