Dacia Sandero, a román népautó

Kelet-európai népautó. Talán ez a címke lehetett a Renault vezetőinek célmeghatározása, amikor az évezred fordulóján megvették a román Dacia autógyárat. Pedig akkor a konkurencia valószínűleg körberöhögte őket – a márka Nyugaton ismeretlen, Keleten pedig menthetetlenül rosszhírű volt –, ám az idő a franciákat igazolta. Persze ezért keményen meg is kellett dolgozniuk.

Logan, Sandero, Duster – sorozatban jöttek a francia-román olcsóságok, a Dacia pedig a 2010-es évekre levetkőzte korábbi imázsát. Ebben kulcsszerepe volt most tesztelt autónknak is, amely az utóbbi három évben a cégen belüli eladási verseny győztese. 2008-as piacra dobása óta közel másfél millió példányt adtak el a típusból, döntő többségében a posztszocialista kelet-európai térségben. Mi a siker titka? Nézzük meg közelebbről a Sanderót, hogy megleljük a választ!

Retrófíling

A típust 2007-ben mutatták be, második sorozata 2013-tól vásárolható. A Dacia pedig gondolt egyet, és azt mondta: ha így is viszik, mint a cukrot, készítsünk belőle egy feláras, SUV-sított változatot.

Külső dizájn terén a középmezőnyben a helye – habár ez erősen szubjektív méregetés –, belül viszont még lenne min változtatni. A Renaultnál a remek eladási mutatók miatt mintha attól félnének, a Dacia felfalja a francia anyacéget – legalábbis térségünkben –, mással nem igazán lehet magyarázni azt a 80-as, 90-es évekbeli fílinget, ami a használóra árad, miután beül egy Sanderóba.

A funkcionalitást tekintve minden rendben, ki-bekapcsolható, állítható, változtatható minden, ahogy kell, ám az embernek nagyon „retró” érzése támad, bármihez nyúl.

Az ilyen apróságok és főleg az összkép miatt fordult meg a fejemben, hogy a franciák direkt tartják a diszkontdizájn kategóriában a „román” autót – idézőjelben, mivel a múltját kivéve gyakorlatilag semmi sem román a kocsiban –, nehogy elvigye a Clio vagy a Capture vásárlóközönségét. Fejlődés azért van, egy tavaly tesztelt verzióban még a középkonzolon találtuk az ablaklehúzó gombját – ami már rém ciki –, most viszont már az ajtókon találtuk. Csak az a bunkó nagy zárgomb ne éktelenkedne a hátsó ajtón! Utoljára ilyet a szintén román gyártmányú ARO-terepjárókon láttunk…

Megy, elmegy

Merthogy menettulajdonságban nagyjából hozza a Renault-k formáját, mást nem is tehet: a motor, a futómű és minden más, ami ehhez kell, a franciáktól érkezik. Igaz, sokszor némi fáziskéséssel. Az aluldimenzionáltság egyébként a motorizáció terén is megjelenik: a Sandero négy változatban vehető (a rém gyenge 1,2 literes benzinesben, az 1,0 literes benzines SCe-motorral (előbbi klasszikus négyhengeres, utóbbi háromhengeres), az 1,5 literes turbódízellel és a 90 lóerős 0,9 literes turbóbenzinessel). A Stepway változat a 0,9-es háromhengeressel és a dízelmotorral kapható. Mi előbbit teszteltük, ötfokozatú kézi váltóval.

A motor 90 lóerős, ez papíron elégségesnek tűnik, ám ne várjunk tőle csodákat. Becsülettel elvisz minket bárhová, ám nem leszünk vele az utak királyai. Tény ugyanakkor: dinamikusabban vezethető, mint a robotizált automata váltós verzió.

Nem kicsi

A Sandero kintről viszonylag kicsinek néz ki, ám ha beleülünk, utasokkal töltjük meg a teret és csomagokat rakodunk bele, már elegendőnek tűnik a helykínálat. Elől kényelmesen elfér a sofőr, mögötte szintén nem kell nyomorogni. A csomagtartó kategóriájában a nagyobbak közé tartozik: alaphelyzetben 320 litert kínál.

A Stepway nem külön típus, a Sandero prémiumváltozata. Egy mini-SUV, vagy inkább városi crossover. A típus többi tagjához képest közel öt centivel magasabb, rátapasztottak pár kiló műanyagot, és rátettek egy vaskos tetőkorlátot. A kinézet marconább, dinamikusabb – az alap-Sanderóhoz pedig alapvetően passzol ez a stílus.

Ennyi pénzért?

A Sandero legalapszintűbb alapverzióját 6800 euróért megkaphatja, a Stepway-t 10 ezerért már fullos kivitelezésben viheti. Milyen autó az ilyen? Olyan, amelyik mindent tud. Maximális kivitelben szinte mindent belepakolnak, ami a nívósabb konkurenciánál megtalálható, a felhasználói tapasztalatok alapján pedig nem is romlandóbb termék, mint a drágább konkurencia. Vagyis kopog, lötyög, nem néz ki túl strapabírónak, pedig nagyon az. Ez térségünkben pedig nagy szó. Csak együtt kell tudni élni azzal a tudattal, hogy úgy néznek majd ránk, ennek „megfelelt a Dacia” is (egyre ritkább címkézés), és meg kell szokni a „retrós”, múlt századi belső teret. Ha ez megy, nincs az a technológiai ok, ami miatt ne legyen racionális döntés Sanderót venni, főleg ilyen áron.

Végezetül nézzük, melyik verziót érdemes megvenni. Az 1,5-ös dízel az egyik legjobb kisdízellé nőtte ki magát az utóbbi években, a Renault fokozatosan frissítgette, javítgatta, csiszolgatta. Az általunk tesztelt 0,9-es méreteihez mérten normálisan megy, de hát aki dinamikusat, erősebbet akar, inkább a dízelesnél köt ki. (dep)