Csúf új világ

A Szovjetunió kénytelen volt lemondani a XX. század 40-es éveiben maga alá gyűrt csatlós államairól, miáltal gyökeresen átrajzolódott Európa politikai térképe.

Egy történelmi pillanatig úgy tűnt, eljött a világbéke: az emberiségnek, az egyes országoknak nem kell ezentúl mással törődniük, mint népeik jólétének növelésével. Ám 2001. szeptember 11-én hatalmas robbanások rázták meg a világot: a New York-i és washingtoni öngyilkos merényletek nem csak a Világkereskedelmi Központ ikertornyait és a Pentagon egy részét döntötték romba. Egyúttal azt is jelezték, hogy a Föld immár egyetlen szuperhatalmának minden korábbinál veszedelmesebb és ádázabb ellenféllel támadt dolguk: iszlám terroristák mindenre elszánt seregével.

George Bush elnök a csaknem 3000 ember életét kioltó terrortámadások után hadat üzent a merényletek mögött álló al-Kaida szervezetnek, a katonai doktrína szintjén is deklarálva az újfajta hadviselés elvét. Ennek értelmében Washingtonnak nem kell megvárnia, amíg az ezerfejű fenevad támadást intéz ellene: bármikor és bárhol a világon joga van megelőző csapást mérni a terroristákra.

Az al-Kaida vezéreinek és harcosainak menedéket nyújtó tálibok afganisztáni uralmának gyors megdöntése után az Egyesült Államok figyelme Irak felé fordult. Bár sem az al-Kaida bagdadi támogatását, sem tömegpusztító fegyverek iraki létezését nem tudta bizonyítani Washington, 2003 márciusában megindult az invázió. Szaddám Huszein elnök uralmának megdöntése, hadseregének szétverése hetek kérdése volt csupán. Ám 40 hónappal a „nagyobb hadműveletek” (Bush szavai) lezárulta után Irak véresebb helyszín, mint korábban bármikor volt. Az ország „pacifikálása” a jelek szerint visszafelé sült el. Irakban de facto polgárháború dúl.

Az arab világ legkeletibb, egykor erős bástyájának meggyengülése nyomán bekövetkezett az, amitől számos józan elemző és megfigyelő már 2002-ben óva intette Washingtont. Két vetélytársának az eltűnése nyomán Irán vált a tágabb értelemben vett Közel-Kelet domináns hatalmává. Az a teokrata köztársaság, amely egyre leplezetlenebbül próbálkozik az iszlám forradalom exportjával (példa erre a libanoni Hezbollah nagylelkű támogatása), miközben – a Nyugat gyanúja szerint – atomfegyver előállításán fáradozik, persze az atomenergia békés hasznosításának örve alatt.

Ilyen háttér előtt különösen veszélyesen hangzanak a szélsőségesen konzervatív iráni elnök, Mahmúd Ahmadinezsád kirohanásai „a térképről eltörlendő” Izrael és a „dekadens, haldokló” nyugati demokráciák ellen.

A fundamentalisták által kormányzott Irán megerősödése csak az egyik rossz hír Amerika számára. A másik, hogy kudarcot vallott Bush elnök néhány éve indított politikai offenzívája, amely a demokrácia térhódítását próbálta előmozdítani az arab országokban.

Civilizációk harca

Fukuyamának nem lett igaza: a történelem nemcsak hogy nem ért véget 1989-ben, de 2001. szeptember 11-én egyenesen új, minden korábbinál baljósabb szakaszba lépett. Lehet ezt a terror elleni globális hadjáratnak vagy „a civilizációk összecsapásának” nevezni. A lényeg nem a név, hanem a kölcsönös fenyegetés és fenyegetettség állapota.

A globális terrorellenes hadjárat képes volt éket verni a NATO-n belül szövetségben álló hatalmak közé. Az európai szövetséges országokban a lakosság nagy többsége kezdettől fogva ellenezte Irak lerohanását. Az „iraki árok” 2003 óta betemetetlen: a rendszeres időközönként elvégzett fölmérések ismételten azt bizonyítják, hogy Amerika hagyományos szövetségesei egyre mélyebb bizalmatlanságot táplálnak Washington iránt. Márpedig a bizalmatlanság minden síkon megnehezíti az együttműködést.

Például a polgári szabadságjogok csorbításával, amely időnként kimerítette a „lábbal tiprás” fogalmát. A belföldön elrendelt jogi korlátozások egy része elkerülhetetlen volt, ezt még a demokrata párti ellenzék és az európai államok is belátták. Ám az Abu Graib börtönben vagy Guantánamón történt túlkapások, a kínzásokról készült feljegyzések és felvételek, gyanúsított személyek soron kívüli kiadatása, esetenként elhurcolása, fogva tartása és bántalmazása nemcsak Amerikához méltatlan és erkölcsileg helytelen volt, de jócskán kontraproduktív is.

Felmérések tanúsága szerint az Európában élő 15–18 millió muzulmán közül alig 1 százalék rokonszenvezik a pokolgépes robbantások elkövetőivel. Ez azonban sovány vigasz, elvégre a szeptember 11-i amerikai, majd a 2004 márciusi madridi vasúti merényletek végrehajtói is bebizonyították, hogy minimális létszámú terrorista is több száz, illetve több ezer embert képes meggyilkolni másodpercek alatt. Márpedig a 15 milliónak az egy százaléka is 150 ezer potenciális terroristát jelent!

Ilyen kilátások fényében, és látva az európai városok utcáin földig érő kaftánban, merev arckifejezéssel járkáló szakállas muzulmánokat, aligha állítható, hogy az átlag európai lakos biztonságérzete fokozódott volna az utóbbi öt évben.

A terrorizmus elleni harc sokak szemében lassan, de biztosan szűkíti a liberális, demokratikus állam és polgárai mozgásterét, szabadságjogait, arra hivatkozva, hogy ennyi áldozatot megér a lakosság életének, biztonságának védelme.

Aldous Huxley után szabadon: Ugly new world – csúf új világ!

A szerző az MTI munkatársa