Csúcsra járva

Hét esztendő után újra a hegyekben, és újra sítalpon. De nagyon hiányzott már! Azelőtt, negyed századon át, szinte minden télen megfordultam a Tátra különböző magaslatain egy-egy hétre, Csehországban is olykor. Később a családdal, gyermekeimmel, akik, mint úszni, oly észrevétlenül tanultak meg suhanni a sílécen is, a legmeredekebb lejtőktől sem rettenve vissza. Marica forró teával várta őket a völgyben, engem forralt borral, örök anyaként végigizgulva a napot, nehogy valamelyik fiókájának, beleértve férjét, baja essék. Fázott néha, mélyen mínuszos időjárásban vagy jeges szél fújván, de kitartott, nem kérte a kocsi kulcsát, inkább meghúzódott valamelyik kalyiba árnyékában. Most más a felállás, többen vagyunk, immáron itt nyüzsögnek körülöttünk az unokák szüleikkel, következésképpen más a helyzet, Marica helyzete és szerepe úgyszintén, melegebb, derűsebb. Szabadabb. Nem kevésbé az enyém. Hazudnék azonban, ha azt mondanám, nem izgulok, amint először közeledek a tányéros felvonóhoz, mely ezer méter hoszszú, meredeken halad felfelé, már amennyi látható belőle innen lentről, maga a pálya ezernégyszáz méter. Hamarosan kiderül, mit jelent hétesztendőnyi kihagyás. Közel a hatvanhoz bizony kérdés ez számomra – még akkor is, ha a sízés olyan, mint a kerékpározás vagy úszás, nem lehet elfelejteni –, ugyanis naponta négy tabletta tartja kordában szívemet, ki ne ugorjon ritmusából, kettő a vérnyomásomat, és akkor, némi képzavarral, amolyan időzített bombaként ott sunyítanak még egyik vesémben a tavaly szétrobbantott kőtömb maradványai, a másikból állítólag időközben távoztak, nem vettem észre, mindegy. És hogyan bírják majd a terhelést a csontok, inak, izmok, lábaim, amikor lefelé szlalomozva az egyikről a másikra csúsztatom a súlyt? Manapság már nem nagyon kényeztetem, illetve igyekszem formában tartani őket sem sportolással, sem kertásással, többnyire csak ülnek velem a számítógép, a monitorok és képernyők előtt, könyvek és kéziratok fölött, annyit, hogy olykor a gerincem, derekam is meg-megszólal – kelj fel és járj! Persze, hozzá kell tennem, az első napi lesiklásokat fiatalabb koromban, néhány kilóval könnyebben sem úsztam meg izomláz nélkül, amely azonban természetes következménye minden újrakezdésnek – na de most hét esztendő után nem lesz-e más is? Miközben imigyen töprengek, hirtelen azon veszem észre magam a felvonó felé araszolgató, főként fiatalokból álló tömegben, hogy kimentem a divatból. Nemcsak a koromnál fogva. Az én húszéves sílécem még spicces, nem piskóta, mármint az alakjára nézvést, és csehszlovák sulov, semmi nyugati roszinyol, hed, fiser, a kötésem ugyan marker, de az a régi nehéz, cipőm káber, de botasz kiadásban, szekondhendes svéd síruhámban meg akár a Top Gun valamelyik pilótája lehetnék. Lányomék beszélnének rá, újítsak szerelésemen, s lélekben még bele is mennék, de az eszem ellenáll – minek, arra az egy-két évre? Tizenkettőre, apu, vagy huszonkettőre. Ugyan. Jó ez nekem így, szerintem jól is nézek ki, retrofílinget sugárzok. (Ó, lám, tudok én trendi is lenni!) Gombafrizurás, válligérőhajas korszakomtól eltekintve soha nem érdekelt a divat, lehet, hogy most éppen én teremtek akaratlanul is módit, jövőre kiderül. Különben nem a ruha teszi a sízőt. És ha valóban nem, akkor lássuk! Lábam közé helyezem a tányéros felvonó rúdját, szépen haladunk fölfelé. Megy ez. És innentől kezdve végigcsinálom a hetet. Mint régen. Legfeljebb a pálya némely szakaszán óvatosabban, megfontoltabban. Két enyhébb bukással meg is úszom, de ennyi korábban is belefért, sőt. Egy szó, mint száz, elégedett vagyok magammal, maradt még bennem bőven tartalék az ifjúságból. Kilépek a kötésből, rágyújtok, ki tudja, életem talán éppen milliomodik cigarettájára, helyben elszívom, szépen, lassan, ahogy a tiszta levegőn illik, bár pont ezért némi lelkiismeret-furdalással, majd elindulok az unokák felé. Valamivel távolabb a pályától caplatnak felfelé a hóban, mint apró eszkimók, csúsznak aztán lefelé, hógolyóznak és birkóznak szüleikkel, akik befejezvén a sízést felváltották az elfáradt nagymamákat. Gyugyu, kiabálják már messziről, hogy érzem hangjukban, örülnének, ha részt vennék velük a hóhancúrban, de alighogy csatlakozom hozzájuk, hát nem elgázol a kis fanyűvő, Lehel! El akartam kapni a szánkójával együtt, nehogy belefusson a patakba, ám úgy kiütötte alólam a lábaimat, hogy percekig fekve maradtam a hóban, félig jajgatva, félig nevetve, elég volt föltápászkodnom. Mégsem maradt volna bennem annyi tartalék az ifjúságból?