Csúcsformában, avagy a mandulás svájci triangulum

Ha Tobleronét mondunk, akár Svájcot is mondhatnánk, hiszen a híres berni csokoládé, amely öt év múlva lesz százesztendős, az alpesi ország egyik szimbólumává vált. A csokit a világ 110 országába exportálják.

Háromszögalakja az ország nevezetes hegycsúcsát, a Matterhornt formázza, a nugáttal, mandulával, vaníliával dúsított tejcsokoládé pedig a jólét édes ízét hozza. Theodor Tobler, az ehető triangulum feltalálója Svájcban mindmáig nemzeti hősnek számít, aki 62 esztendeje bekövetkezett halála óta valóságos óriássá nőtt honfitársai szemében.

Ám ahogyan már a legendákkal lenni szokott, semmi sem úgy igaz, ahogyan világszerte ismételgetik. A ma is kizárólag a Bern melletti Brünnenben gyártott csokoládé – a napi termelés, ha a kisebb-nagyobb tömböket hosszában összeraknák, elérné a 283 kilométert – ugyanis 1990 óta amerikai tulajdonban van: akkor adta el a Philip Morris cégnek a Jacobs cég többségi tulajdonosa, Klaus J. Jacobs. Igazából már 1970-ben elveszítette önállóságát a háromszögcsokit gyártó Tobler cég, akkor olvadt össze – e kifejezés csokoládégyárak között különösen helyénvaló – a konkurens svájci Suchard-ral, és vették fel a kevésbé ínycsiklandóan hangzó Interfood nevet. Az identitás elvesztésének-megőrzésének következő állomása 1982 volt, amikor az új cég, amelyben a Tobler már kizárólag termeléssel foglalkozott, a nála háromszor nagyobb Jacobs kávécsoporttal összekapaszkodva kereste a boldogulását.

Vitatott az is, hogy a ma már valóban matterhornosra vett alakzat ihletője tényleg a zord hegytömb volt. A csokoládéfenomén Theodor Tobler fiai úgy emlékeznek, hogy a Toblerone 1908-as megalkotása előtt két-három évvel gyúlt atyjuk agyában világosság, amikor a párizsi Folie Bergére előadásában gyönyörködött. A harmincas éveinek elején járó férfiút lenyűgözte a kánkán, és amikor a táncosnők magasba emelték lábukat, állítólag az édességszobrász felkiáltott: „Ezt a formát megcsinálom csokoládéból!” A rajongó utókor talán nem is tudja, hogy a Toblerone atyját 1933-tól nem kívánatos személynek minősítették saját vállalkozásánál, ahová többé nem tehette be a lábát.

A csokoládéscsalád Theodor apjával, Johann Jakob Toblerrel kezdődik, ő telepedett le Bern kantonban, ő vásárolt ott 1868-ban egy kis cukrászatot, a Confiserie Spéciale-t, amelyben saját készítésű és más által gyártott csokoládékat is árult. Főként az akkor divatos Lindt-csokit, amit azonban feltalálója, Rudolf Lindt nem készített elegendő mennyiségben. Johann Jakob fia, Theodor 1894-ben, 18 évesen szállt be az üzletbe, és első teendőjeként nekilátott egy nagyobb kapacitású csokoládéüzem építésének, amely 1899-re el is készült - igaz, addigra már ezt is kinőtte a kereslet. Az atya 1900-ban átadta a bizniszt, miután az előző évben egymillió frankos alaptőkével jött létre a Berner Chocoladen-Fabrik Tobler & Co. AG. A századfordulóra már álltak a nagy svájci csokoládégyárak, Toblerék viszonylag későn szálltak be a versenybe, de minőségi termékeiknek, valamint egyszerre erőszakos és ötletdús reklámstratégiájuknak köszönhetően hamar felzárkóztak. Sikerült elhitetniük a vásárlókkal, hogy a Tobleronéval egy falatnyi Svájcot vesznek. Az ügyes Theo már a század elején Tobler-képek gyűjtésére biztatta a svájci gyerekeket; a meghitt családi idillt, a romantikus Svájcot vagy éppen papagájokat ábrázoló képeket albumba lehetett rakni – ezért pedig már hűségajándék járt. A Tobler név szinte minden berni gyerekszoba falán felbukkant.

Szülei tudatosan nagyon gazdag és előkelő berni családok gyerekeivel egy iskolába járatták, de a született gazdagok nem fogadták maguk közé. Becsvágya azonban felnőttkorában is megmaradt: mindig is nagyra akarta szabni vállalkozását, és ehhez nagyvonalúan vont be idegen tőkét. 1905-ben megvásárolta a torinói Talmone csokoládégyárat, és ezzel több mint megkétszerezte cége gyártókapacitását. Két évvel később Luganóban is vett egy csokigyárat. Amikor 1908-ban unokaöccsével megalkotta a Tobleronét – a terméknév a családi név és egy olasz csokoládé, a torrone összevonásából keletkezett – már túl nagy is volt a kapacitás.

Egyre nagyobb ráfizetéssel készültek az édességek, és 1912-ben Tobler szanálásra kényszerült: az immár hatmillió (mai árakon 300 millió) frankos alaptőke 40 százalékát le kellett írnia, újabb kétmilliós friss tőkét pedig fel kellett vennie. Átszervezéssel új holding- és értékesítési vállalatot alapított, de igazán az első világháború segítette ki őket a bajból. Óriási volt a kereslet, dőlt a céghez a nyereség. Zsíros haszonhoz jutottak a részvényesek, az alkalmazottak számára pedig a felvilágosult gondolkodású, a szabadelvű párt balszárnyához tartozó, szabadkőműves Tobler egymillió frankos tőkével szociális alapot is létesített. Gyárai mellé tejüzemet, fűrésztelepet és nyomdát is vásárolt, hogy minél több embernek tudjon munkát adni.

A háborút követő konjunktúra azonban 1921-1922-ben összeomlott, a torinói gyárat el kellett adni. Újabb üzemátszervezések, berni ki- és visszaköltözések következtek, Theodor Tobler az osztalékhoz szokott részvényesek zúgolódását látva az amerikai piacon keresett sikert, a hatalmas ráfordítás azonban nem járt eredménnyel. Ez alkalommal a luganói gyár szállt el, meg a fűrészüzem. A cég gondjait csak megsokszorozta az 1929-es gazdasági világválság, az egész svájci csokoládéexport visszaesése. Amikor 1931-ben Tobler képtelen volt egy négymillió frankos kölcsönt visszafizetni, a teljes felügyelő-bizottságot menesztették. Tobler ugyan igazgató maradhatott, de csak „gyámsággal”, minden 2000 frank feletti döntéshez ki kellett kérnie az felügyelő-bizottság engedélyét. Ezért beszorítva érezte magát, végül is 1933 júniusában – kölcsönös megegyezéssel, de igazából a hitelező bankok nyomására – elköszönt saját alkotásától, a Tobleronét gyártó édességbirodalomtól.

A cégtől való fájdalmas búcsún 1941-ben bekövetkezett haláláig nem volt képes túltenni magát. Volt cége pedig a harmincas évek közepén történetének legkeserűbb időszakát élte, minél többet termelt, annál nagyobb volt a vesztesége. Igazi fordulatot az újabb világháború hozott, ekkor a növekedésnek már csak a nehezen beszerezhető nyersanyagok állítottak korlátot. Ezek hiánya még a háborút követő első években is fékezte a Toblert, de a beinduló idegenforgalom, az élénkülő export 1947-ben már akkora bevételt hozott, hogy kellő tőkeemelés mellett lett pénz a gyártás korszerűsítésére is.

Az ötvenes-hatvanas évek a cég töretlen fejlődését hozták, hála a „húzó csoki” Tobleronénak, no meg annak, hogy a termékfélék sokfélesége alatt nyögő nagy svájci csokoládégyárak 1955-ben megegyeztek, 12 hónapig egyetlen új csokoládéterméket sem dobnak piacra. A Tobler-vállalkozás rendre az iparági átlag fölött növekedett, és már 1963-ban 101 országba exportált. Igaz, stuttgarti leánycége már a hatvanas évek közepén többet termelt, mint a berni anyavállalat. Ahogyan szaporodni kezdtek az önkiszolgáló élelmiszerboltok, úgy vált egyre fontosabbá a termékek láthatósága. Ekkor kapta a Toblerone az egész dobozon végigfutó feliratát.

Amikor a Tobler 1970-ben összeállt a Suchard-ral, újból csak a svájci termelésre szorítkozott, a külföldi érdekeltségeket és az exportot átadta az Interfood központjának. Idővel a többi csokiféle gyártása is megszűnt, a berni üzem viszont az egész világból visszaszerezte az egykor eladott licencjogot, és ma újra a cég – évente 30 ezer tonnával, aminek 94 százaléka külföldre kerül – a Toblerone kizárólagos gyártója.