Csillagösvényen száguldó Csaba királyfi

Csaba 2000-ben verseskötetének bemutatóján saját verseit szavalja(Családi képarchívum) Látszólag átlagos fiúszoba: szekrénysor, ágy, íróasztal. A polcokon könyvek: tíz-tizenöt Szabó Dezső-, egy Ady-kötet, számos vallási tárgyú kiadvány. Sok-sok porcelán kiselefánt, kizárólag felálló ormánnyal, mert az hoz csak szerencsét. Az íróasztalon jól megfér egymás mellett az indiai teakeverék, a tibeti tálacska, a Krisztus-feszület és a kínai füstölő, ami állítólag írói ösztönzést ad. A falon Nagymagyarország bekeretezett térképe, a sarokban számítógép.

Nem is tudom, valahogy túl nagy itt a rend. Sehol egy hanyagul félredobott zokni vagy póló. Észreveszem a gondosan összerendezett részvéttáviratokat. Mellbe vág a megdöbbentő valóság: a helyzet az, hogy itt már senki sem lakik. Kantár Csaba egy frissen hantolt sírban nyugszik a szímői temetőben, szobája január 15-étől érintetlen. – Még azt a ruháját sem mostam ki, amit a kórházban viselt. Úgy tettem el összegyűrve, ahogy a tüdőosztályról hazaadták – mondja az édesanya.

Kezembe veszem a fiú fényképalbumát, belelapozok a Szőrös Kő legújabb számába, melyben épp Csabáról közölnek egy összeállítást. Kantár Éva, az édesanya gondosan gyűjti a fiáról szóló cikkeket, rendezgeti eddig ki nem adott műveit.

Csaba érdeklődési köre rendkívül széles volt. Belefért az irodalom, a közéleti tevékenység, a politika, az akcióművészet és a filozófia. Már középiskolásként ifjúsági táborokat szervezett, verset és prózát írt, filmet forgatott. A Transart Communication- és a KLIK-fesztiválokon meghökkentett performance-aival. A Magyarok Világszövetségének és az MKP országos küldöttségének legfiatalabb tagja volt. A Csemadok iránti elkötelezettségét az anyatejjel szívta magába. – Ő volt a jobb kezem. Leveleket írt, szervezkedett, konferált a rendezvényeken. A községben minden megmozdulásnál jelen volt. Besegített a helyi Falu-TV műsorainak szerkesztésébe, megalapította a Levédia Kört, a Sötét Tükör Stúdiót, a Pro Futuro Polgári Társulás alelnöke, a Jedlik Ányos Társaság titkára volt – sorolja édesanyja. – Az ő véleményére mindig lehetett adni, nagyon kifinomult ízlése volt. Kisöregnek számított már az alapiskolában, s mire felnőtt, úgy éreztem, hogy korban nemcsak utolért, hanem meg is előzött engem. ĺgy aztán sokszor nem értettem, mit miért tesz. A performance-ait eleinte felületes fiatalkori tevékenységnek tartottam, később kénytelen voltam elhinni, hogy az akcióművészetben lehet valami, mert ő annyira komolyan vette ezt is. Az IFI hasábjain kezdett humoros dolgokat, amolyan kis csacskaságokat írogatni, ez volt számomra a legörömtelibb időszak. Szerettem, amikor megnevettette az embereket, akkor még nagyon egészséges volt...

2000 decemberében Kantárék kisebbik fia a nyitrai Konstantin Egyetem harmadéves magyar–politológia szakos hallgatója volt, amikor egy csomót észlelt hátul a jobb térde alatt. Orvosa azonnal CT-re küldte, szinte az első pillanattól kezdve világos volt, hogy csontvelőrákja van. Mintát vettek, március elejére jött meg a kegyetlen eredmény: a daganat rosszindulatú. Egy évig tartó kemoterápiás kezelés következett, és egy implantátumot is beültettek Csaba térdébe, de a fiú minden megpróbáltatás ellenére állandóan jókedvű és bizakodó volt. Úgy tett, mintha nem is vele történne mindez a szörnyűség. Továbbra sem hiányzott egyetlen rendezvényről sem, bejárt vizsgázni az egyetemre. – Jól érezte magát, ő volt az, aki bennünk is tartotta a lelket. Tíz embernek elegendő fizikai és lelkiereje volt. Mindnyájunkat becsapott, azt hittük, minden rendben van – sóhajt az édesanya.

2002 márciusában egy újabb daganat kezdett nőni a lábában, az orvosok ekkor radikális megoldást javasoltak. – Hallani sem akart az amputációról. Úgy döntött, minden egyebet kipróbál, s amíg lát bármilyen más lehetőséget, nem engedi levágni a lábát.

Torokszorítóak és hátborzongatóak is egyben Kantár Csaba sorai, amelyeket még a jóval korábban kiadott Rozsdát jövendölve c. verseskötetében írt, hiszen így utólag olyan, mintha tényleg sejtette volna már akkor az elkerülhetetlent:

„kéritek a zoknimat?

vessem le és adjam nektek?

hordani is fogjátok?

és ha kilyukad, be is varrjátok?

kéritek a lábamat?

vágjam le és adjam nektek?

majd ti járatjátok?

és ha eltörik, ápoljátok?

kéritek a testemet?

hagyjam el és adjam nektek?

majd ti megmosdatjátok?

és ha sebzik, gyógyítjátok?”(2000)

Amikor ösztöndíjat kapott az ELTE bölcsészkarán egy féléves részképzésre, Budapesten táltosokat keresett fel. Megtanulta tőlük a vízerek mérését, otthon átrendezte a lakást. Ida néni, az érsekújvári természetgyógyász rávezette az egészséges táplálkozásra. Szigorúan vegetáriánus lett, az egész család étkezési szokásait megváltoztatta. Saját menüjét maga állította össze, indiai fűszereket vásárolt, recepteket gyűjtött. – Amikor a falubeliek megtudták, hogy Csabának naponta friss zöldségre, gyümölcsre van szüksége, kilószámra hoztak saját termésükből. Előfordult, hogy jöttem haza tanítás után az iskolából, és a kerítésünkön sorra lógtak a megrakott szatyrok – az édesanya szeme könnyes lesz, amikor az önzetlen segítségnyújtásra emlékezik.

Csaba pedig minden szalmaszálban megkapaszkodott. Hallott a Breuss-féle kúráról, aminek a lényege, hogy agyonéheztetik a sejteket. Elvégezte a negyven napig tartó szigorú böjtöt. Szilárd, a bátyja Ausztriából hozta a fehérje nélküli italt, kizárólag ezt fogyaszthatta a beteg. Kétnaponta ezt is ki kellett hajtani a szervezetéből. Saját maga végezte a beöntéseket, húsz kilót fogyott. – Mi kertészkedünk, s erre az időszakra esett a fokhagyma tisztítása. Összejött udvarunkban vagy hat asszony segíteni. Fiam, aki hetek óta egy falatot sem ehetett, odabent süteményt és szafaládét sütött nekünk. Mindenkinek leesett az álla, amikor megjelent a megrakott tálcákkal.

Közben pedig a lábában már szemmel láthatóan nőtt a daganat, megtámadta a nyirokmirigyeket is. A család tartalékait a különböző kezelések és utazások addigra már felemésztették. Újra a szímőiek segítettek, pénzt gyűjtöttek a beteg számára. Az adakozóknak köszönhetően jutott el a fiú Budapestre, ahol egy hétig indiai orvosok kezelték. Előzőleg ugyanitt részt vett egy tíznapos meditációs kúrán, ahol megtanulta, hogyan küzdhető le lélekben a gyilkos kór, megtanult uralkodni önmagán, megtanulta elviselni a fájdalmat. – Mintha kicserélték volna! Látta, hogy a védák gyógymódja sem segített, és egyik napról a másikra eldöntötte, mégiscsak levágatja combközéptől a lábát. Óriási meglepetést okozott a sebészeten is. Miután megműtötték, már másnap telefonált, hogy vigyem be a mankóit, járni akar. Amikor valóban felállt és kijött a folyosóra, a főorvos a korlátba kapaszkodva motyogta: Ilyen nincs! Közölték vele, hogy szükséges újra a kemoterápia. Visszautasította. Nem szólhattunk bele, ő döntött mindenben. Az emberek azt mondták, megszállott vagyok, nem lehetek normális, ha nem látom, mennyire beteg a fiam. Én nem mutathattam neki, hogy ő halálos beteg. Nem hagyhattam abba a tanítást, hogy állandóan ápoljam, nem mondhattam azt, hogy ezentúl másképp fogunk élni, mert ezzel a szemébe vágtam volna az igazat, kést szorítottam volna a torkához... Elhittük, hogy meggyógyulhat.

Csaba tüdején a júliusi CT-vizsgálaton találtak egy pici foltot. Nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, mivel fájdalmat nem érzett. Gyógyultnak hitte magát, pedig az orvosok azonnali tüdőműtétet javasoltak. Ekkor kapta meg a műlábat is, gyorsan megtanult vele járni. Eközben rendületlenül szervezte a Levédia Kör előadásait. Két hónap elteltével újra elvégezték a CT-vizsgálatot, ekkor már huszonöt áttét volt a tüdején... A pozsonypüspöki kórházban műtötték. Lezárt borítékban kapta kézhez a kezelőorvosának szánt zárójelentést. – Csabának nem lehetett lezárt borítékot adni! Ott volt fehéren-feketén: időközben harmincnyolcra (!) nőtt az áttétek száma. Egyébként is! Más operált betegek hetekig feküdtek bent, őt pedig négy nappal az operáció után hazaengedték. Tudta jól, mi történhetett: felnyitották a mellkasát, majd visszavarrták.

Nem volt mentség, újra alá kellett vetnie magát a már korábban oly nehezen viselt kemoterápiának.

Rohamosan romlott az állapota, pedig egy magánorvos is kezelte. – Csak az egyik oldalán tudott aludni, s ha lejött az emeletről, már csak este ment fel, annyira megerőltető volt számára a lépcsőzés, annyira fuldoklott. Állandóan 120-140 volt a pulzusa, mintha futna, nem győztem számolni. A legutolsó röntgenen már csak akkora volt a tüdeje, mint a tenyerem, a többi fehér folt volt csupán.

Csaba befejezte a könyvét, január 8-án vitte fel az utolsó kéziratot és a kötet hátlapjára szánt fényképet Pozsonyba. Utána nagyon rosszul lett, vért hányt. – Jött a mentő, tudtuk, négy-öt nap az élete. Végig tudatánál volt. Halála napján is arról sms-ezett barátjával, hol szervezik majd meg az egyik, iskolák közötti vetélkedőt. A kórházban is csak másokra gondolt. „Dédire, Mátéra vigyázzatok!” – kért. Tudta, hogy a legfiatalabb – négyéves unokaöccse – és a legidősebb – hetvenkilenc éves nagymamája – a legérzékenyebbek a családban. Délután, a vérátömlesztés után, váratlanul azt mondta: „Anyu, vége. Búcsúzzunk!” Kérte, jöjjön be hozzá a kórházba az édesapja, a bátyja és Zoli, a legjobb barát. „Papot hívjak?” – kérdeztem. „Nincs idő... Nem tudok...” „Megkereszteljelek?” Bólintott. Semmilyen egyházi ének nem jutott eszembe, a sebtében elvégzett szertartás után a Himnuszt énekeltem neki. Hívtam haza édesanyámat, gyújtsanak gyertyát... Hirtelen sokan lettünk a kórteremben, még két barátja eljött. Ekkor már nem tudott beszélni. Egyszer csak az égre nézett, bal kezét felemelte, jobbjával intett nekünk, mosoly volt az arcán... Csaba tisztában volt vele, hogy menthetetlen, de annyira tudott küzdeni, hogy bennünket is megtévesztett. Reméltük, lesz kiút... Lett is. Csak másmilyen, mint hittük. Olyan, ami Istenhez vezet. Egész életében ateista nevelést kapott, hiszen én is így nőttem fel, mégis meg tudta vallani hitét. Tudatosan készült a másvilágra, vallási tárgyú könyveket olvasott, hogy tudja, mi vár rá, hová fog jutni. Ha maradt volna rá ideje, szakított volna a politikával. Tudom, bizonyítékom van rá. Eldöntötte, hogy nem megy vissza az egyetemre, elmélyül a hittudományokban. December 13-án adta fel jelentkezését a főiskolára. Nem tudtam megérteni, hogyan változhat meg valaki ennyire ilyen rövid időn belül. Most már értem. Jómagam is templomba járó hívő lettem.

A mindössze 24 éves fiatalember magatartását és lelkesedését többen merészen, ugyanakkor találóan Petőfiéhez hasonlították. Aki csupán egyetlenegyszer találkozott vele, nagy őszinte szemét akkor is mindenképpen megjegyezte. Talán Zalaba Zsuzsa jellemzése nyújt leginkább hű képet arról a Csabáról, akit én ismerhettem: „Akár a sas repülés közben, olyan szilaj és szigorú a tartása, akár az őzgida, olyan szelíd a tekintete és szíve.”

Január 19-én havas eső áztatta a nemzeti színű lobogót Kantár Csaba koporsóján. Áprilisban Öntörvény(alkotás) című prózakötetének bemutatóján a megrendült gyülekezet a szímői kultúrházban a Székely himnuszt is elénekelte. Az elhunyt saját bevallása szerint a könyörgő fohász hallatán belül mindig zokogott a gyönyörűségtől. „A Csaba királyfinál én is mindig ott száguldok a csillagösvényen...” – írja könyvében. A terem élővirágtól roskadozó színpadán a fiú arcképe mellett kétszer is kialudt a gyertya lángja. Ki tudja. Csaba talán így akarta jelezni: ne gyászolják. Az utolsó pillanatig dolgozott ezen a könyvén, hogy megüzenje: „Észre kell venni, hogy az erő, az energia, a gyógyír ott rejlik az évezredes tudásban, amit megszereztek, ápoltak és gondosan elraktároztak az őseink. Ott van a száz éve gyökeret vert fában, az éltető napfényben, az irányadó csillagokban s a holdban, a szülő anyában, a kölykeit féltő vadban, a táplálékot adó földben, a finom vizű patakban, ott van az emberben, álmaiban, távolba révedezésében, magába menekülésében, ott van, amikor ad, amikor örül, amikor szenved, könyörög, imára kulcsolja a kezét, amikor seb nélkül is képes fájdalmat érezni, amikor haszon nélkül is képes nevetni. Ott van minden jó forrása, mindené, ami nemesít, gazdagít, s eljuttat a tudás legmélyére, ahol nincs többé kétely, félelem és bizonytalanság, csak örökkévalóság és szeretet.”

Nemrég azt olvastam Soóky László tollából, hogy Csaba „most egy másik dimenzióban rendezgeti sajtó alá a meg nem történt megtörténhetőt.” Boldogan hittem el minden szavát. Mindenesetre könyve a héten véget ért budapesti ünnepi könyvhéten a hazai kiadók sátrában ott volt.