Csapnivalóan rossz férfiak balladája

Miiiii?! – üvöltött fel a férfi magából kikelve, épp abban a pillanatban, amikor beléptem a kerti restibe. – Azt mered állítani, hogy az én Micusom egy közönséges céda? Mondd még egyszer, na mondd, és istenuccse úgy keresztüllőlek, mint egy kutyát!

Közben felugrott, az övtáskája körül matatott, majd kis ideig bambán meredt asztaltársára. Az egy ideig tűrte a pillantást, de jobbnak látta inkább lesütni a szemét. Emberünk reménytelenül legyintett, majd az asztalra rogyott, és egy sörtócsa kellős közepébe borulva, zokogásban tört ki. Asztaltársa – és tegyem hozzá: évek óta leghűségesebb társa és legjobb barátja – megszokta már ezeket a kitöréseket. Tudta, hogy amióta az a nő, az a ... na mindegy, szóval elhagyta, nem bír magával. Elhanyagolja a munkáját, slamposan jár, megszakította a kapcsolatot a környezetével, és minden szabad percét ebben az ivóban tölti, mintha az alkohol oldaná a bánatát. Most is. Bal kézre a teli, jobb kézre az üres féldecisek sorakoznak, és félő, hogy az asztal rövidesen felbillen. És zokog, állandóan zokog, nagy férfikönnyeket potyogtat hol a sörbe, hol meg a rumba, aztán felhajtja, és kezdi elölről az egészet.

– Eh, nehéz az ilyennel...– Ekképp morfondírozva, beleszagolt az előtte sorakozó rumok egyikébe, majd fejét kissé oldalra billentve, illedelmesen tüsszentett.

– Te, figyelj már! – ütötte fel fejét hirtelen emberünk, könyörgőre fogva a dolgot – Hát olyan csapnivalóan rossz férfi voltam én?! Hát annyira cudar voltam, hogy ezt érdemeltem? Mondjad már! Hallod ... mondjad már... mit iszol, he? Rumot?

Mielőtt társa tiltakozhatott volna, bőszen megragadta az asztal szélét, kicsit megemelkedett, félfordulatot tett balra, és magasba lendítette egyik kezét. Elveszítve így egyensúlyát megtántorodott, és a másodperc egy tört részéig úgy nézett ki, hogy mindjárt kibukik a kocsmaasztal mellől, de az utolsó pillanatban visszahőkölt, és úgy pislogott, mint a levelibéka. A pincér, meglátva rendelési szándékát, rövidesen megjelent az asztalnál.

– Parancsolnak? – hangzott a magasból, valahonnan a fejük felül.

– Majsztró!... Két izét... két rumot! – nyögte ki párás tekintettel, és rövid időre ismét az asztalra borult, bele a sörtócsa közepébe. Nem tudni miért, de az utóbbi időben legszívesebben a sörtócsákban aludt.

A pincér jött, az asztalra tette a két rumot, két vonalat húzott a cédulán az „R” betű mellé, majd arcán a józanok ama undok fölényével, melyet a részegekkel szemben mindig oly szívesen kimutatnak, távozott. A másik újfent beleszagolt a rumba, majd tüsszentett – persze csak amúgy illedelmesen.

– Pedig mindent megadtam neki – kezdte újból monológját, távolba, valahová az alkonyodó ég aljára révedt tekintettel –, mindent, amim volt. Kapott lakást... aztán nyaralót vettem. Tudod te, menynyit kell egy lakásra meg egy nyaralóra gürizni? El tudod te azt képzelni, mit kellett nekem ahhoz hajtanom, hogy mindene meglegyen?... Aztán kocsit is kapott. Igaz, először csak egy Fiatot, de aztán Fordot vettem, ő meg összetörte, de akkor sem szóltam semmit... nem szóltam én egy büdös szót sem! Még akkor sem, amikor azon az egyiptomi nyaraláson lelépett egy arabbal, meg amikor Görögben eltűnt három napra... Vártam, állandóan csak vártam, ő meg visszajött. Kapott aranyat... kapott bundát... mindenhová elvittem, ahová csak lehetett... most meg lelépett azzal a nyikhajjal! Azzal a... azzal a... Micus!... mér’ tetted ezt velem...

Nem bírta tovább, ismét zokogásban tört ki. Talán sosem fog kiderülni, hogy valójában mit is siratott: rossz sorsát, az asszonyát, a pénzét, a közös éveket, vagy csak passzióból bőgött, mint azok szoktak, akiktől elvárják, hogy állandóan kemények legyenek, aztán egyszer csak előtör belőlük.

Bárhogy legyen is, nem mindennapi látvány volt azon a nyári estén a lenyugvó nap vöröses fényében a kerti resti asztalán sörtócsában zokogó holtrészeg rendőrőrmester. Az asztalnál vele szemben helyet foglaló termetes farkaskutya pedig ismét beleszagolt a rumba, és illedelmesen tüsszentett.