Csak sóhajtsunk egy nagyot?

A felmondási határidők törvényes szabályai szigorúak. Ha tehát marad a mai patthelyzet, akkor december elsején milyen szituáció szakad a hazai egészségügyre?

Természetesen a betegeket sohasem szabad az alapvető ellátás biztosítása nélkül faképnél hagyni. Például a sürgősségi ellátásnak mindenhol mindenkor működnie kell. Számomra ez erkölcsi kérdés. Az viszont a mindenkori kormányzat számára – lenne – egy erkölcsi kérdés, hogy biztosítsa a teljes körű egészségügyi ellátást, az egészségügyben dolgozók anyagi és társadalmi megbecsülését. A mai helyzet és annak hosszadalmas előzményei láttán azonban a világos válaszom csak az lehet, hogy amennyiben az orvosok kitartanak az elhatározásuk mellett, akkor lesz itt olyan egyetemi kórház, ahová ha több rászoruló beteget vagy más akut eseteket hoznak be egyszerre, úgy az könnyen elsülhet majd rosszul is. Ráadásul megtörténhet, hogy ahonnan sok orvos távozik, ott majd a nővérek is hasonlóképpen lépnek.

Az orvosoknak ez a ribilliója hozzásegíthet ahhoz, hogy a harmadik éve regnáló kormány legalább most átgondoltabban viszonyuljon az egészségügyi szakágazathoz?

A politika nálunk rendre alábecsüli mind a kórházi, mind az ambuláns szektort. Vezető képviselői érdemben meg sem próbáltak partnerekként, szemmagasságban tárgyalni a felmondásukat benyújtott orvosokkal. Sokkal inkább hátulgombolós kisgyerekeknek nézik őket. Ez azért veszélyes, mert a felmondásban lévő orvosok többségének nem az a fő célja, hogy elmenjen innen. Ugyanis most távolról sem csupán a pénzről van szó, hanem egy sor egyéb lényeges szakmai követelésről. Ezért megdöbbentő, hogy akiket ezért felelősség terhel, ezt nem tudatosítják igazán komolyan. A megoldások keresése helyett a kormány elnéz az orvosok feje fölött. Pedig tárgyalások útján még időben tompítható volna a felgyülemlett problémák éle.

Epés kérdés: vajon Szlovákiában nemcsak az arra szoruló pácienseket, hanem magát az egészségügyet kellene megműteni?

Hát inkább reszuszcitálni kellene, mert közel jár a tetszhalál állapotához. Sőt, egyes régiókban és egyes szakterületeken már abba esett. A helyzet jóval komolyabb, mint ahogy azt első ránézésre gondolnánk. Ezért az orvosok sem indulatból zendülnek, hanem erről a tévútra jutott helyzetről akarnak beszélni. Számomra meghökkentő, hogy lassan november derekán járunk, de a kormánynak még nincs egy megfontolt közbelépési terve; december elsején pedig itt állhatunk majd nyakig gondban-bajban.

Kinek van döntő szava a hazai egészségügy zökkenőmentes menetének biztosításában? Vladimír Lengvarský tárcavezetőnek, vagy az egész kormány döntéseit is befolyásolva, a minden lében kanál Igor Matovič minden ügyek miniszterének?

A mindenkori pénzügyminiszternek. Kérdés, hogy támogatja és segíti-e a miniszterkollégát, vagy pikkel rá. Mindig egy pénzügyminiszter határoz arról, hogy mire futja majd az egészségügyben. Vladimír Lengvarský pedig egy karakán ember, egy magas rangú orvoskatona, aki egyenesen kiáll a saját véleménye mellett, ami mások szemében nem mindig honorálandó.

Akkor egy ideig még éhkoppon marad a szlovákiai egészségügy? Vagy most már édes mindegy?

Inkább az utóbbit mondanám. Különösen ha azt is nézzük, hogy a Covid- járvány kapcsán mire és mennyi pénz folyt el. Például az antigéntesztek országos forszírozására. Úgy látom, az orvosok fellépése nagyon komoly figyelmeztetés, de mert nem történik semmi előrelépés, így könnyen az is megeshet, hogy az orvosok egy csakazértis elhatározásból fognak elmenni. És akkor majd nagy lesz a tanácstalanság.

A hazai egészségügy-politika tekintélyes szakértője, Martin Smatana a minap szóba hozta: ha a kormány azt akarná, hogy az orvosok ne vonják vissza a felmondásaikat, vagy még többen csatlakozzanak, akkor 2023-ra az egészségügy számára éppen olyan gyatra költségvetést javasolna, mint azt az aktuális tervezet előirányozza…

Van ennek a félrecsúszott állapotnak még egy keserű hátulütője. Ugyanis bátran elmondható, hogy az ezer sebből vérző hazai egészségügy a Covid-járvány alatt jól teljesített. Ha kellett, az orvosok meg a nővérek önfeláldozóan akár 48 órás ügyeletekben dolgoztak. Ám ahelyett, hogy a kormányzat részéről mindezért igazán őszinte köszönetet és elismerést is kaptak volna, még nekik kellett kérvényezniük, hogy a helytállásukért megkapják a nevetséges pénzjutalmat! Ezt a megalázást sérelmezik nagyon sokan, és egy ilyen tüske bizony sokáig erősen szúr.

Megtörténhet, hogy az egészségügyi ellátásban december elsején akár szükségállapotot kell hirdetni?

Ha addigra nem születik egy elfogadható egyezség vagy legalább egy biztató kompromisszum, akkor azt sem tartom kizártnak.

Megoldható mindaz három hét alatt, ami réges-rég tisztázatlan?

Szerintem minden megoldható, feltéve, ha az is akarja, aki ma még kerékkötője a kiútkeresésnek. Persze, ehhez őszinte szándékkal tárgyalóasztalhoz kell ülni. Szélesebb körben, a felmondásban lévő orvosokkal is, nem csak az érdekszervezeteik vezetőivel. De egyelőre a süketek meg a némák párbeszéde folyik. A kormány részéről talán kincstári optimizmussal, hogy az orvosok meghátrálnak, és amúgy sem fognak fölállni s elmenni. Csakhogy egy ilyen kormányzati hozzáállásra már a 2011-es orvossztrájk idején ráfizetett az ország. Mert hát az az orvos, akinek előző nap lejárt a törvényes felmondási határideje, már másnap nem végezhet ott egészségügyi tevékenységet. Ilyen szempontból nézve a helyzet várható alakulását vannak kórházak, ahol nagyon sok a felmondás, és vannak régiók – így a magyarlakta vidék is –, ahol az orvosok kevésbé mondtak fel.

Páciensekként viszont egyáltalában nemcsak mai benyomás, hanem országszerte számtalan ember hagyományos tapasztalata, hogy az állami intézményekben kapott egészségügyi szolgáltatások színvonala jóval lehangolóbb, mint amit ebben a tekintetben a magánszféra nyújt.

Mindig azt hangsúlyozom, hogy nem az az elsődleges, ki a kórház vagy egyik-másik egészségügyi létesítmény tulajdonosa, ha ott a beteg mindent megkap, amire állapotának megfelelően szüksége van, és elégedett is. Ezért kár, hogy a 2020-ban előlépett Matovič-, majd Heger-kormány a magánegészségügynek szinte esküdt ellensége. A legszívesebben akár a magánbiztosítókat is megszüntetnék. Hiba, hogy efölött nagyon sokan egyszerűen elsiklanak, s marad a kötélhúzás. Mert lehet ugyan azon vitatkozni, hogy az egészségügyben kell-e verseny, de az efféle vitáknál jóval lényegesebb, hogy mindenki megbízható és standard ellátást kell kapjon. Én ennek vagyok híve. Természetesen az állami kórházakban is – s nem csak azok onkológiai vagy szív- meg érrendszeri klinikáin – kiváló és nagy tudású szakorvosok dolgoznak. Minden orvosban, minden nővérben a számos lehangoló külső hatás dacára ott él a szakmai motiváció. A számtalan napi gond nyitja sokkal inkább az, hogy egy állami kórház élére általában politikai jelölt kerül, aki ha tartja a „vonalat”, akkor szinte mindegy, mekkora adóssághalmazt hoz össze. Azt az állam előbb-utóbb jóváírja. Közben nemcsak ezek az igazgatók váltják egymást túl gyakran, hanem a szaktárca miniszterei is. Megéri utánanézni, hogy 1990 óta Szlovákiában hányan fordultak meg ez utóbbi poszton. Az állami szektorban így bajos ügy perspektivikusan gondolkodni és tervezni, a valamirevaló elképzelések megvalósításán munkálkodni. Ezzel szemben a magánszféra távolról sem így működik, ott minden tekintetben teljesíteni kell. Érdemes szóba hozni például a járási kórházakat, amelyek közül egyre több igyekszik a megyék segítségével megnyugtató szintű alapellátást biztosítani és különböző területeken szakosodni. Ez beszédesen mutatja, hogy egy-egy megye rengeteget tehet az adott régió lakosainak egészségéért, de kezelheti ezt a témát, sajnos, félvállról. Manapság azért az emberek már kíváncsiak arra, hogy ezen a téren mi, hol és hogyan működik. Mondjam, hogy esetleg eszerint választanak is? Vagy azt, hogy Szlovákiában valakinek az egészsége, páciensként a gyógyulása nemcsak azért kerülhet veszélybe, mert most az orvosok tömegesen fölmondtak, hanem azért is, ha az a megye, az az önkormányzat nem a kellő felelősségtudattal áll hozzá a betegellátás folyamatos fejlesztéséhez.

Eszerint nálunk az egészségügyet inkább a pártpolitika, mintsem a szakmai akarat irányítja?

Ez tényleg így van. A kormányzati szinttől a megyékig. Ráadásul Szlovákiának máig sincs egy, a választási ciklusokon átívelő országos egészségügyi koncepciója. Most sem, amikor az Európai Unió a felújítási alapból jelentős támogatási forrásokat nyújt. Félő hát, hogy ezt az esélyt is elpuskázzuk. A pártok frázisokkal teli egészségügyi programjai pedig többnyire semmitmondók.

Vajon mi vár a járóbeteg-ellátásra?

Az ambuláns kezelést a jól átgondolt és szükségszerű támogatások nélkül az inflációs árrobbanás fogja ellehetetleníteni. Elvégre ha a házi-, a gyermek-, illetve a szakorvosi rendelők képtelenek lesznek kifizetni a villany- meg gázszámlákat, akkor a szolgáltatók lekapcsolják őket a hálózatról. Viszont egy ambuláns orvos nem kaphat – központi segítség híján – az eddigieknél öt-hatszorosan magasabb energiaszámlát! Mert akkor érthető, ha veszi a kalapját, és ő bizony befejezte. A 2023-as költségvetési tervezet ebből a szempontból is életveszélyes. Mert az erre a szektorra zuhanó gondokról sem beszél itt érdemlegesen szinte senki. Pedig az az államnak több mentőöv formájában mind a kórházi, mind az ambuláns szektorban hozzá kell járulnia az infláció és a háború okozta ársokk többletköltségeihez. Ellenkező esetben bajosan lesz itt kielégítő általános egészségügyi ellátás.

És mi, páciensek? Már december elsejétől, vagy „ csak” jövőre sóhajtsunk hát nagyokat, ha orvosi segítségre szorulunk, ha gyógyulni akarunk?

Egyelőre talán még bízni lehet abban, hogy a kormány időben behúzza a vészféket, és előremutató tárgyalásokba kezd az orvosok követeléseinek nyolc pontjáról, illetve hogy valamiképpen megoldásokat is talál. Nyugtalanító viszont, hogy a helyzet kiéleződésének esetére nem tudni egy szűkebb-tágabb körben konzultált vésztervről. Az ambuláns szektor egy rövid ideig talán képes lesz állni a ránehezedő terheket; de akinek tervezett, netán akut műtétre lesz szüksége, nem biztos, hogy beéri egy mély sóhajjal. Mert esetleg nem lesz, aki ellássa őt. Ehhez a szorult szituációhoz végre sokkal komolyabb felelősségérzettel kellene hozzáállni.