Casus belli volt-e Kassa?

A források 32 halottról és 60–80 sérültről beszélnek. Az egyetlen fel nem robbant bombán cirill betűs írást fedeztek fel, a Bárdossy-kormány az akciót habozás nélkül szovjet agressziónak minősítette. Másnap bejelentette a hadiállapot beálltát a Szovjetunióval, a magyar csapatok pedig rövidesen bekapcsolódtak a náci Németország által június 22-én megindított Barbarossa-hadműveletbe. Magyarország ténylegesen is hadviselő féllé vált. Ahogy az idő megmutatta: a vesztes oldalon. 

Kassa bombázása mind a mai napig a magyar történelem egyik sokat ragozott rejtélye, az ügyben számos magyarázat és konspirációs teória született. A teljesség igénye nélkül: lehetett „önbombázás”, hogy a háborúpárti magyar vezérkar így hozza döntéskényszerbe az ország vonakodó politikai vezetését; lehetett német provokáció, hogy a keleti front megnyitása után Magyarország is ténylegesen belépjen a náci szövetségi rendszerbe; felmerült a szlovák és a román támadás lehetősége – mindkét állam tartott attól, hogy Magyarország az első és a második bécsi döntés után további területi követeléseket támaszt, így érdekükben állt, hogy a határaikon ne sorakozzon fel a semlegesség jelszava mögött készülődő számottevő haderő. És persze itt van a szovjet csapás teóriája: a háborús években a magyar közvélemény ténynek tekintette, hogy szándékos támadás történt, mostanság viszont inkább az az elmélet elfogadott, mely szerint a támadást a szovjetek tévedésből követték el. A magyarázat szerint a bombázás időpontjában Szlovákia már belépett a háborúba, és a Kassától északra fekvő Eperjesre jelentős német kommunikációs bázis települt – ez lett volna az eredetileg kiszemelt célpont. A két város a levegőből nézve fekvése és körvonalai alapján is hasonlít egymásra, ráadásul a korábbi évek határmódosításait nem okvetlenül rögzítették egyértelműen a szovjet térképek. 

Deborah S. Cornelius amerikai történész egy másik kérdést is felvet: objektíven mérlegelve valóban casus belli volt a kassai incidens? Hasonló esetek többször történtek a második világháborúban. Svájcot például több ízben is szövetséges légi támadás érte, a legemlékezetesebb 1944. április 1-jén, amikor hibás navigáció miatt a németországi Baden helyett Schaffhausen városát bombázta le az angolszász légierő – 40 ember meghalt, 50 lakóépület dőlt össze. Korábban, még 1940-ben, a Franciaország ellen indított német offenzíva idején a svájci vadászgépek 11 határsértő német gépet lőttek le; majd miután az európai légtér fölött a szövetségesekhez került a kezdeményezés, a Németország felett megsérült angol és amerikai bombázók tekintették menekülőzónának az alpesi államot. Svájc azonban a tengelyhatalmakkal és a nyugati szövetségesekkel szemben is kitartóan őrizte semlegességét – a területén landoló gépek pilótáit például a háború végéig internálta. 

Kutyaszorítóban – Magyarország és a II. világháború címmel nagyjából egy évvel ezelőtt jelent meg Deborah S. Cornelius kötete a Rubicon-könyvek sorozatban, a mű angol nyelvű eredetije még 2011-ben látott napvilágot egy amerikai egyetemi kiadónál New Yorkban. Az amerikai történész többször nyilatkozta: 1956 után, magyar emigránsok révén kezdett el érdeklődni Magyarország 20. századi története iránt, a most tárgyalt, közel 500 oldalas munkáját 10 év kutatás előzte meg. Ha másért nem, már csak a külső nézőpont miatt is érdekes lehet ez az összegző kötet. Esetünkben további hozzáadott érték, hogy a monográfiát megtalálta a hazai Premedia kiadó is – Cornelius műve szlovákul néhány hónapja jött ki Maďarsko v druhej svetovej vojne címmel. Azaz: mostanság ez a legfrissebb kiadvány, amelyből a történelem iránt érdeklődő szlovák olvasók megismerhetik a vizsgált korszakot, Magyarország lehetőségeit, a tények mögött meghúzódó döntések mozgatórugóit. 

Deborah C. Cornelius kötete az 1918 és 1948 közötti időszakot tárgyalja, külön fejezetet szentel az első világháború örökségének, a két világháború közötti magyar törekvéseknek, a béke utolsó évének, a semlegesség lehetőségének, a hadba lépés körülményeinek, a doni katasztrófának, a kiugrási kísérleteknek, a német megszállásnak, a nyilas hatalomátvételnek, a szovjet megszállásnak és a háború utáni elrendezésnek. Narrációjának fő iránya a következő: az első világháború és Trianon után Magyarország nem adta fel a reményt, hogy viszszaszerezze elcsatolt területeit vagy legalább azok magyar többségű részét; a második világháború kitörése után a geopolitikai helyzetből adódóan nyilvánvaló volt, hogy nem tudja megőrizni semlegességét, a kérdés csak az volt, német szövetségesként vagy megszállt államként vesz-e részt benne; a viszszacsatolások vonzó lehetőségének és a gyors német győzelmeknek a magyar társadalom és vezetés nagy része nem tudott ellenállni, a helyes döntés illúzióját pedig az is erősítette, hogy az élet – még ha a zsidók tekintetében korlátozásokkal is – 1944-ig meglepően normálisan alakult. 

Mindeközben Cornelius kifejezetten empatikusan viszonyul a magyar sorskérdésekhez – talán furcsa ez a fogalom egy objektivitásra törekvő műfajról szólva, de a szerző más történetírói hagyományból, más kultúrkörből érkezik, műve pedig nem utolsósorban éppen a stílusa miatt válik érdekessé. És persze azt is érdemes figyelni, hogy a história fősodra mentén haladva milyen tényeket hoz játékba az amerikai történész. Hogy kikre hivatkozik, hogy a „hivatalos” forrásokhoz miként illeszt a társadalom rajzát kikerekítő apró életképeket, a „nagy történelem” szereplőinek megnyilatkozásai mellé miként vágja be a kisemberek megszólalásait. Ami pedig kifejezetten meglepetés: a (cseh)szlovák–magyar viszonyt, az első bécsi döntésig vezető utat tárgyalva kifejezetten érzékenységről és tájékozottságról tesz tanúbizonyságot, például amikor az etnikai elv kapcsán megemlékezik a bizonytalan/vegyes/ változó identitású városi lakosságról is. (Összességében: a Felvidék-téma ezen a ponton jóval reflektáltabban mutatkozik meg a kötetben, mint Erdély vagy a Délvidék kérdése.) Hogy Cornelius stílusának és szemléletmódjának jellegzetességeit konkrét példán szemléltessük, térjünk vissza Kassa bombázásához. A történész előzetesen kibontja Magyarország gazdasági lehetőségeit, a hadsereg fejlesztésének tervét, az egyre erősödő német nyomást, majd a konkrét pillanatban az „apolitikus” Horthy Miklóst állítja elénk, akinek döntéseit nagyrészt az határozta meg, hogy a német- és háborúpárti hadvezetés vagy józanabb polgári tanácsadói jutottak-e az adott helyzetben a közelébe. Miután a kormányzót röviddel a június 26-ai incidens után Bartha Károly védelmi miniszter és Werth Henrik vezérkari főnök tájékoztatta az eseményről, Horthy impulzívan azonnali válaszlépést követelt. A „türelmetlen” és egyébként is „gyomorproblémákkal küzdő” Bárdossy László miniszterelnök 1 órával és 20 perccel a bombatámadás után már össze is hívta a minisztertanács (csonka) ülését, s noha a vélemények eltérők voltak (Bárdossyt a háború után egyenesen a jegyzőkönyv meghamisításával vádolták, Horthy pedig úgy emlékezett, őt kész tények elé állították), megszületett a döntés: Magyarország ettől a pillanattól fogva hadban áll a Szovjetunióval. Másnap a miniszterelnök a parlamentben is megtette bejelentését, amit lelkes tetszésnyilvánítás fogadott. A honatyák egyéb módon nem véleményezték a döntést – folytatták a vitát a zsidók tevékenységének további korlátozásáról.