Bubi, a családtag elment...

Tudom, az állatok általában kimúlnak, de a mi Bubink családtag, ő volt a negyedik gyermek, s így távozása ebből az árnyékvilágból sokkal inkább emberi, mint állati volt. Mindnyájan megsirattuk. A szomorú hír hallatán Éva lányom a távoli Angliában zokogott a telefonba.

Bubi tulajdonképpen az ő kutyája volt, hiszen nyolc évvel ezelőtt az ő kérésére kerestünk bokszerkölyköt. S bár Bubiról hamarosan kiderült, hogy csak kevés köze van ehhez a fajtához, számunkra ez nem csökkentette értékét. Egészen különös volt kettőjük kapcsolata. Mivel nagylányom már rég elkerült hazulról, minden találkozásuk ünnepszámba ment. Ilyenkor Bubi különleges nyalánkságokat kapott – kutyacsokit, kutyakekszet – és Évi lábánál alhatott az ágyban. Viccelődve azt mondogattuk, hogy szerelmesek egymásba.

De Bubi Julcsi kutyája is volt, hiszen együtt nőttek fel. Kisebbik lányom neki köszönheti, hogy megismerte és megszerette a kutyákat, hogy nem fél tőlük, s hogy elmúlt a szőrallergiája. Minden napot együtt kezdtek: a kutya a szobaajtót kaparva jelezte, hogy itt az ideje felkelni és kicsit vele is törődni. A reggeli készülődésből is kivette a részét, ha mással nem, lábatlankodással. Velünk reggelizett: hálásan kilefetyelte a tejet, vagy a tálkája mellett ülve jelezte, hogy elfeledkeztünk az ő italáról. Induláskor az ajtóig kísérte Julcsit, és ugyanitt fogadta hazatértekor, mindennap egyformán kitörő lelkesedéssel. Sok estét töltöttek együtt, a jó házőrző szerepét is vállalta a mi Bubink. Mert bár nem volt nagy kutya, olyan öblös hangon ugatott, hogy az ajtónkon kívül állót minden alkalommal megijesztette. Ám soha senkit nem bántott, s ha valaki megsimogatta és megvakargatta a hátát, annak nyert ügye volt. Az évek során megtanulta a barát szó jelentését, s akit ezzel illettünk, még ha ellenfélnek számító kankutya volt is, arra épp csak férfiúi büszkeségből morgott kicsit.

Bubi András fiamé is volt, együtt jártak a nagy kirándulásokra: táborozni, őzet kergetni, a Dunán csónakázni – az ilyen férfias kalandokat többnyire ketten élték meg. S ha a család egy része olyan helyre ment nyaralni, ahová Bubit nem vihettük magunkkal, akkor Andris átvállalta teljes ellátását. Fiam adta meg kutyánknak a végtisztességet is: ott temette el, egy olyan erdőrészben, ahová szívesen jártak, s ahol Bubiban előjöhettek az ősi vadászösztönök. Merthogy állítólag afrikai oroszlánvadász, úgynevezett ridgeback fajta – is – volt. Az állatorvoshoz is Andris vitte el, s mikor a műtőasztalon meghalt, megsiratta. Megértem, hiszen sok kaland kötötte össze őket, élete egy jelentős szakaszában játszott komoly szerepet a kutya. Nemcsak lányokat lehetett könnyebben sétálni hívni Bubi társaságában, hanem kötelességtudatra, a más iránt érzett felelősségre is nevelt – akaratlanul is – ez a kedves jószág.

Bubi kicsit a férjemé is volt, bár ő mutatta ki legkevésbé érzelmi kötődését. Falusi fiú lévén otthon mindig volt kutyájuk, de az az udvaron, bódéban lakott, feladata a házőrzés, és talán senki nem érzett iránta semmit. Egy városi kutyának a harmadik emeleti lakásban egész más a helyzete. Ő az udvarra nyíló erkélyen leste, mikor fordul be a család autója. S egy kis biztatás után szívesen letrappolt három emeletet, hogy a kapuban fogadja az érkező családtagokat. Bubinak bérelt helye volt a nappali heverőjén meg persze saját kosarában is, de szeretett a szőnyegen, lábközelben elfeküdni, így fejezve ki ragaszkodását hozzánk. Szép, barna szemével mindent el tudott mondani, s amit nem, ahhoz segítségül hívta az orrát. Ezzel bökött meg, amikor üdvözölt, vagy amikor a kaját köszönte meg. Türelmesen ülve tálja mellett jelezte, hogy éhes vagy szomjas. Kitűnő hallással reagált a ruhadarabok suhogására, s tudta, melyik a kutyasétáltató ruhám. S ha valami miatt hirtelen megváltozott közös programunk, lehorgasztott fejjel, de tudomásul vette a megmásíthatatlan tényt.

Bubi az enyém is volt. A legtöbb időt velem töltötte, hisz kölyökkorában otthon dolgoztam, így alig volt egyedül. Bevallom, néha tehernek éreztem a napi többszöri, ötven-hatvan perces, sétának nem igen nevezhető, jó tempójú trappot. Később úgy döntöttem, ez lesz az én tréningem, s közben az évszakok változását figyelhettem, és megismerhettem városrészünk minden zugát. Bubinak voltak kedvenc útvonalai, és ő szabhatta meg az irányt. Póráz nélkül az utcákon nem szaladgálhatott, de igyekeztem nem fékezni tempóját. Néha beszélgettünk is, mert értette a mondandómat, ezt merem állítani. S hogy mire tanított meg? Türelemre, kitartásra, a másság elfogadására, bizonyos fajta jelbeszédre, az önzetlen szeretetre. Arra, hogy ezen a földön minden élőlénynek joga van a neki megfelelő élethez.

A hosszú, hideg tél őt is megviselte, volt pedig vízhatlan mellénykéje, csak mintha nagyfiú létére szégyellte volna. A tavasz beköszöntével kicsit lefogyott, étvágya sem volt, játékos kedve is alábbhagyott. Arra gondoltam, talán a párválasztás lehetetlensége kínozza, mert városi kutyáknak – és gazdáiknak – ez komoly gondot okoz. Ám a baj sokkal nagyobb volt, s ezt Bubi talán ösztönösen megérezte. A kutyáknak ugyanis hűségüknél csak az ösztönük erősebb. Gyarló emberként nem értettem meg üzenetét, s nem tudtuk megmenteni. Hiánya óriási, mert üres nélküle a lakás, nincs kivel úttalan utakon járni, s nincs hogyan, miért az ismeretlen ismerős gazdikkal leállni beszélgetni. Fájó szívvel nézek ki reggelenként az udvarunkon szaglászó kutyákra. S közben arra gondolok, Bubink az örök vadászmezőkön kergeti, fajtájához híven, az oroszlánokat. Vagy legalább a csábos kutyalányokat.