Brooklyn, 2006. február

Mivel a szemeszter végén államvizsgázom, nagy erővel végzem a diplomamunkámmal kapcsolatos kutatást. Többek között különböző emberekkel találkozom és beszélgetek, és ezek a beszélgetések néha hétvégén zajlanak – ilyenkor több ideje van mindenkinek.

Szombaton tehát dél körül felkerekedtem és elindultam a metró felé, amely gyors tempóval elszállított Manhattan keleti oldalára, a Grand Central pályaudvarra. Az Ambrosia Cafét ötpercnyi gyaloglás után meg is találtam, és mivel kicsit előbb érkeztem, szétnéztem és beszélgetésbe elegyedtem a pult mögötti középkorú hölggyel. Kiderült, hogy a fia ennek a piciny, kávézónak nevezett helynek a tulajdonosa, ahol nem csak kávét és süteményt, hanem szendvicset, salátát és levest is lehet kapni. A három asztal közül csak az volt foglalt, ahol én ültem, így a hölgy a mellettem lévő asztalka mellé ült egy fél szendviccsel a tányérján. Akcentusából hamar kikövetkeztettem, hogy Pauline francia. A fiának segít néha, de már nem annyit, mint az elején szokott. Három éve nyílt az Ambrosia, akkor mindent ő főzött. Mára van egy jó szakácsuk, így nem kell reggel ötkor kelnie, hogy Long Islandról beérjen. Ő maga nem messze dolgozik, a divatbizniszben, mondja, az ő kliensei méregdrága ruhákat vesznek tőle. „Én csak itthon és itt eszem, mert tudom, mi van az ételekben”, mondja Pauline, és elmeséli, hogy a velem egyidős lánya még nála is finnyásabb, mert azt is szóvá teszi, ha Pauline nem öltözik át, miután hazaérkezett, és mielőtt nekilát vacsorát készíteni.

Jöttek-mentek közben az emberek. Volt, aki szendvicset, volt, aki salátát vitt magával, nem sokan akartak helyben étkezni. Közben megérkezett az én beszélgetőtársam is, és Pauline visszament a pult mögé. Egy óra elteltével én is megéheztem, és kértem egy kis lencselevest, amely nálunk inkább lencsefőzeléknek felelne meg, olyan dús volt az állaga. Kicsit túl volt sózva, biztos szerelmes a szakács, viccelődtünk beszélgetőtársammal, de mindketten mind megettük, egy kis bagett kíséretében. A hidegre való tekintettel nagyon jólesett. Fizetéskor Pauline fia félárat számított fel – sós volt, mondja, úgy röstellem magam... Ez Manhattanben nem szokás, itt vagy visszaadja az ember, ami nem ízlik neki, és visszakapja a pénzét, vagy kifizeti, amit megevett. Ez egy családi vállalkozás, mondja Pauline, mi törődünk azzal, milyen érzésekkel megy el tőlünk a vendég.

Vasárnap délelőtt rendbe tettem a lakást, amely igencsak megsínylette, hogy egy új kiscica érkezett hozzánk két hete. A barna kis kandúrt délután többen meg is látogatták. Először a két kislány, akikre vigyázni szoktam, töltött egy órát azzal, hogy megpróbálták kicsalogatni Sammyt az ágy alól, majd amikor végre kimerészkedett, nagy örömükben hangos ujjongás kíséretében felvették, mire ő újból az ágy alá menekült és kezdődött minden elölről. Vacsorára barátnőm szülei jöttek át, hogy megnézzék a kis jövevényt, aki ekkorra már kipihente a lányok okozta stresszt, és pár perc után játszott a nappali közepén kedvenc labdájával. Barátnőm szülei Floridáról érkeztek előző nap, elmesélték élményeiket és átadták az ajándékokat, miközben finom mexikói ételeket ettünk. Az este végén megnéztük kedvenc sorozatunkat, és lefekvés előtt arra gondoltam, hogy megint, és milyen gyorsan eltelt egy hétvége, s egy hét is, és máris kezdődik a következő.