Brooklyn, 2005. július 16–17.

Brooklyn helyett most Budapesten töltöttem a beszámolnivaló hétvégét, és bevallom, nagyon jólesett majd három év után újra a jól ismert utcákon bandukolni. Amikor megérkeztem a Keleti pályaudvarra, első ránézésre minden a régi volt. Ám miután megvásároltam a vonaljegyeimet, és magabiztosan a metró felé indultam, láttam csak, hogy metró, az nincs. A bejárat eltorlaszolva, s egy nagy felirat arról, hogy metrópótló busszal juthatok el a Deák térre. A buszok viszont meglepően légkondicionáltak, tiszták és tágasak, ráadásul sűrűn is járnak. Tetszett, hogy három nyelven – magyarul, németül és angolul – mondják be a változás lényegét és azt is, hogy a Deák térről már metróval lehet Buda felé utazni.

Budapest érzésem szerint drágább, de tisztább és emberbarátabb lett, amióta nem láttam, értve ezalatt a belvárost, mert most máshol nem volt módomban körülnézni. Kevesebb a kutyapiszok és a csikk, rengeteg az építkezés, az átépítés, és a bicikliutakat is szép számban használják már az egészséges életmódot kedvelők. A Deák téren a volt buszpályaudvar előtti részt nagyon szépen parkosították, randevúkra remekül alkalmas hellyé alakították, és volt is fiatal, idős, pesti és turista látogatója bőven a nap minden órájában.

De nem csak kellemes meglepetések értek. Azt is meg kellett állapítanom, hogy a dohányfüst és a részegek terrorja még midig uralja a várost. Ha ebédidőben vagy vacsorakor egy étterem szabadtéri részében foglaltunk helyet, biztos, hogy a szomszédos asztalnál valakik füstje elvette étvágyunkat. Ha viszont bemenekültünk, ott még rosszabb volt a helyzet, mert ott állt a füst. A zömmel turistának látszó férfi csapatok pedig már este kilenc körül annyira feldobott hangulatban kerültek, hogy torkuk szakadtából óbégattak akár órák hosszakat is. Ilyen csoportokkal nem csak a hétvégén, hanem hétközben is találkoztam, és arra gondoltam, vajon hogy érzik magukat a közeli, méregdrága belvárosi lakások tulajdonosai annak ellenére, hogy védelmük érdekében az éttermek és kávézók teraszai éjfélkor bezárnak. Egy másik szomorú megfigyelésem szerint nőtt a hajléktalanok száma városszerte. A belváros több utcáin láttam matraccal és ágyneművel kibélelt zugokat és a Szabadság híd közepén egy idős férfi kéregetett – mindkét lába combtól lefelé amputálva, és az egyik karja is hiányzott.

Igazság szerint semmi sem tudta csökkenteni az örömöm, amit az itteni barátaimmal való találkozások szereztek. Szerencsére mindenkivel el tudtam legalább néhány órát tölteni, sőt még egy éppen Sydneyben tanuló ismerősömbe is belebotlottam. Az élet szépségéhez tartozik, s a földi világ kicsinységét igazolja, hogy szombaton este, miután megvacsoráztunk a Zoltán utcai Iguana étteremben, éjfél után két brooklyni ismerőssel sétálhattam oda-vissza az autók elől lezárt és csodálatosan kivilágított Lánchídon, ahol frissen sült kürtős kalácscsal köszöntöttük az új júliusi vasárnapot.