Bori mama karácsonya

Végre! Vége lett a háborúnak. Anyám állandóan rágta a fülemet, nehogy összeszedjek valami puskatöltényt vagy gránátot, mert jobb esetben is oda lesz a fél karom. Nem oktalanul féltett, hisz nem voltam én sem jobb a többi gyereknél. Nem is volt igazi legény az, akinek nem volt legalább egy marék patron eldugva valahol a csűrpadon. A Pistának volt egy nyeles gránátja is. Azt terveztük, hogy majd karácsony előtt bedobjuk a tóba, a légnyomás meg majd kivet a partra néhány pontyot. Biztos fog otthon édesanyám örülni. Ám a terv csak terv maradt, mert a Pista apja egyszer rajtakapott minket a nagy tervezgetésen, aztán még másnap is égett az ábrázatunk attól a két taslitól, amit halászás helyett kaptunk. Szegény Pistának oda kellett adnia az apjának az összes töltényt is, úgyhogy aztán két hétig jártuk a határt, míg össze nem szedtünk egypárat, meg én is adtam neki vagy öt rézpatront.

Ha nem éppen a rosszaságon törtük a fejünket, akkor átmentünk a szomszédba Bori mamának segíteni. Bori mama olyan volt nekünk, mint a nagyanyánk. Férjét még a múlt században eltemette, fia kivándorolt a tengerentúlra a század elején. ĺgy aztán velünk, gyerekekkel vigasztalódott. Mindig adott egy darab zsíros kenyeret vagy szilvalekvárosat meghintve jó nagy szemű kristálycukorral, ha felsepertem a tornácot, vagy hasítottam egy kis tűzifát.

Estefelé, dolga végeztével gyakran kiült a tornácra, elmerengett a régi idők emlékein. Mi meg ott ültünk körülötte, és hallgattuk, hogyan aprította az ő Jánosa Kossuth seregében a németet, meg hogy hogyan bújtatta őt hét hónapig, amikor rossz idők jártak a magyarra.

Már advent második hetében járt az idő. Átmentem Bori mamához, gondoltam, aprítok egy kis gyújtóst, hogy legyen mivel befűtenie a csikorgó decemberi hidegben. „Ne törd magad fiam, hasztalan. A múltkor is, amit elkészítettem ide a tornácra, valami bitang ellopta. Már két hete minden este meglopja valaki a fámat. Néha hallom is, hogy itt motoszkál, de nem merek én kimenni, mert még odacsap a falhoz. Annyival tüzelek, amit be tudok nappal vinni, de az nem tart ki három napig sem, mert nem rakhatom tele a házat fahasábokkal.” Ekképp panaszkodott, és láttam, hogy szeme megtelt könnyel.

Szegény Bori mama, még itt fog nekünk megfagyni karácsonyban, és már járt is az agyam, hogyan lehetne rajta segíteni. Eszembe jutott, hogyan akartunk a Pistával halat fogni karácsonyra. Hát ha halat már nem is, de tolvajt még foghatunk, és már rohantam is a Pistához. Előszedtünk három rézpatront, meg az apja műhelyéből elhoztuk a furdancsot akkora fúróval, amilyen nagyjából a patron volt. Bori mamánál aztán kifúrtunk három hasáb fát, bele a rézpatront, a végébe fadugót, hogy ne lehessen észrevenni a lyukat, és visszatettük mind a hármat a farakás elejére úgy, hogy jól kéz alatt legyen. Bori mamának meg meghagytuk, hogy a másik végéről vigyen be fűteni. Este alig tudtam elaludni az izgalomtól. Másnap reggel a Pistával első utunk Bori mamához vezetett. „Hurrá! Bori néni! Hurrá! Itt járt a tolvaj, és elvitt vagy két öl fát, de közte volt a három tolvajriasztó is!” Aztán átmentünk másnap is, meg harmadnap is, de soha többet nem tűnt el Bori mama portájáról még egy szál rőzse sem.

Karácsonykor Bori mama áthívott, és a karácsonyfája alatt szép csillogós papírba becsomagolva ott volt egy igazi kecskebőr bekecs. Az elejére ráhímezte szép kacskaringós betűkkel a nevemet is. Gyereknek érzem magam újra, valahányszor erre a karácsonyra gondolok, még így hetven esztendő után is.