Bolondok karácsonya

Elkészült, el az új ház! Nem is ház ez, csak egy szoba. De ez anynyira új, hogy még magában viseli az ártatlanságát. Mi, a családtagok kivétel nélkül a szívünk mélyén hordozzuk a maradiságunkat. A szoba tehát új, mi viszont a csalhatatlan régiek. Apánk pedig mindannyiunk közt a legrégibb. És most kihívást intéz az újhoz. A kitárt ablakon néhány köbméternyi, nyirkos kavicsot lapátol a szobába. Majd gondosan elegyengeti-igazgatja. E kavicságyásra sorakoztatják szüleink a bútorokat. Öblös ruhásszekrények, éjjeliszekrények, hajóra emlékeztető ágy, asztal és székek! Az emberfia csak nézi-nézi a módszeres ügyködést. A szoba tegnap még nagy volt, tágas, most egyre kisebbé válik...

– Tavaszra a kavicsréteg oly száraz lesz, mint a pelyva! – magyarázza tudálékosan a papa.

A gyerekek pedig elfogadják ezt a tudati kisiklást. Mert a kavics így télidőben játszásra nem éppen alkalmatlan. A sarokban vagy az asztal alatt építeni lehet a kavicsból, a homokból és egyéb, vízjárta anyagból. S az ember, már-már a folyóparton érezheti magát. A nyirkos kavics... A kavics majd átveszi ezt a pallérozatlan, benső birodalmat. Apám pedig fennhangon így szólt: – A fűtés majd csodát művel itt!

Karácsony érkeztével jól bedurrantott a kályhába. Szép is az! A közelgő ünnep kivárása. S eközben a lángok hangjai. A bárgyú semmittevés órái. Mi, kisebbek időnként megfeledkeztünk e félcédulás családról. A kályhából dőlő forróság beborítja a helyiséget. A kavicsrétegből sűrű, fojtó pára száll fel, s a falakon vastag patakokban csorog alá a nyirok. S az ember... Az ember lába, mintha máris a folyómederben topogna. A gőz. A nyirok. Kavics és pára. Apánk viszont a boldogító jövőhöz intézi mosolyát. Átszellemülten egy cseberbe kavicsot lapátol tenyereivel az asztal alól. És ebbe az edénybe állítja a felöltöztetendő fenyőfát. S mikor a fa a teljes pompáját elnyeri: az ablakhoz helyezi. A fenyő legfelső ágán kis üvegtornyocska. S amikor a szülők nem tartózkodnak a szobában, a benső kényszer hatása alatt azon tanakodunk, vajon hány lépésről található el az a torony. Szép, szép dolog az efféle próbálkozás, de csakis akkor, ha rögvest eredménynyel jár. Kavicsból és szorgalomból pedig nincs hiány. ĺgy aztán csak gyűrjük-gyűrögetjük fel az ingünk ujját, mígnem egy iskolázatlan kavics az ablaküvegnek csapódik. De szerencsénk van. Az ablaküveg még a régi, jó időkben készült: szívósan ellenáll a támadásnak. Csak, csak megrepedik kis pókfonatot képezve. A szüleink ezt legfeljebb napok múltával veszik majd észre. Addig pedig: ünnep az Ünnep. Éljük hát mi is a magunk világát!

Odakinn bizony harcias az időjárás. A szél hozza, tornyozza a havat, gátakat épít és rombol. Apánk az állához madzagolt kalapban térül s fordul. Hozza a szobába a múlt héten tojásokra ültetett tyúkokat. Szalmával bélelt ládák kerülnek a szoba sarkaiba. Hogy a karácsonyi idill hangsúlyosabb legyen, szükség van az efféle kottyogásra. Ebben a párás helyiségben. Ebben a fokról fokra nemesedő hangulatban. A kivárásban mi, a kisebb gyerekek a nyakunkat nyújtogatjuk, s már e délelőtti s délutáni időben erősödik bennünk a gyanakvás. Az önvédelem, mondhatná Samu, a bátyánk. Az önvédelem ebben a bolond famíliában olyan fontos, mint a testet éltető táplálék. Samu tudja, hogy ha itt csáléra kerül az értelem, akkor bizony nincs menekvés.

Apánk pedig a maga ötvennégy esztendejével igencsak elemében van. Ő aztán tudja, hogy a parasztember lelki tükre miféle szerzet. S e lelki tükörnek nem szabad elhomályosulnia. És ez így is van rendjén. Nálunk a gyerekek kivételével a legtöbb élőlénynek nagy becse van. A háziállatok koronázatlan királya ez idő tájt a soros házi sertés, kit Jajgati Istvánnak neveznek. S immár négy álló esztendeje trónol sajátos kiváltságában. És még egy teljes éve van a közelgő mártíriumig. Őt követi a gúnár, akinek gangosságát büszkén ügyelik a szüleink. S a ludak. A ludak következnek a rangsorban. S a ludak nációján túl a házinyulak, majd a tyúkok, a kutyák és a macskák népes sokasága. A pácolódó szobában Samu önmérsékletet gyakorolva hallgat. A tyúkok még hagyján, ők egy óra alatt megszokják ezt az újszerű kényelmet. A tél pedig csak odakinn a Tél. A karácsony pedig azért Karácsony, hogy idebenn történjék is valami. És szintúgy, mint a kora nyári esős napok idején, amikor a papa vájdlingba gyűjtötte az újszülött nyulakat, és a mama keszkenőjébe bugyolálva az ágy takarója alá rejtette, hogy híjuk ne legyen, most állatimádó-állatszerető családfőként cselekszik, s általa a szín módosulása... Mert apánk az idő rongálta szárnyékból a kecskét a konyhánkba invitálja. A télidő még kárt tehetne benne. Itt pedig bőségesen van hely. S a gazdátlanul hagyott vaságyhoz köti. Samu bátyánkban pedig forrna-emelkedne a méreg, ennek ellenszere a szívhez szóló nevetés. Csakhogy ebben a nevetésben van némi önmarcangoló leértékelés. Önmaga iránti titkolt megvetés. Mert odáig rendjén is van, hogy a disznót Jajgati Istvánnak, a gúnárt Góliát Lórántnak, a kecskét pedig Tiszta Hildának nevezik. De a papa és a mama bolondériája mégis a mi szüleinké, és általuk a nekünk is címzett örökség. És Samu már így szemléli őket. Odaáll a kecskéhez, és öblös hangon előad egy kínkeservesen hosszú karácsonyi balladát. Jó hangosan, gondosan tagolva a szavakat, amit már a kecskének is tudnia-értenie kellene, s amiről a felnőtt – még ha férfi is, vagy éppen nő, időnként megfeledkezik. ĺgy válik Tiszta Hilda a karácsonyi vendégünkké. És mi engedve a pillanatnyi hatalomnak, körülfogjuk őt. Aztán meglódulunk az új szoba felé. Kavics ütötte rajzolat az ablaküvegen. Patakokban csordogáló pára a falakon. A talpunk alatt a folyómeder. A szobánk, látod, már nem is oly ártatlanka, mint amilyen még tegnap volt. Samu pedig mondja-mondja a magáét. Arról duruzsol, hogy holnap új fazonnal lepjük meg a konyhában nyugtalankodó kecskét.

– Felöltöztetjük, felcicomázzuk! Hadd legyenek szép és maradandó emlékei a mi téba karácsonyunkról – mondja a bátyám, és mi ismételten hahotában törünk ki. Alkonyattájt, mikor asztalhoz kényszerülünk, a fülembe rikoltja: – Az nem baj, ha a bolond önmagát bolondítja! Én azt mondom, hadd legyen boldog a bolondságában. De ne akarja elhitetni a világgal, hogy miatta mindenkinek eszeveszettnek kell lennie!

E mélyáramlatú megjegyzésre felütik fejük mind az élők. A tyúkok kántálni kezdenek. Az elszabadult kecske pedig az ajtó üveglapjához tapasztva koponyáját, hallgatózik.