Bohócdoktorok nagyvizitje a gyermekkórházakban

Az első és hamar világszerte ismertté vált kórházi bohócterápia-részleget húsz évvel ezelőtt hozták létre New Yorkban, nagybeteg gyermekek és szüleik istápolására. A módszert nálunk mintegy három éve alkalmazzák. A bohócdoktorok az elmúlt hetekben egy új program keretében több szlovákiai város kórházának gyermekosztályán tettek bemutatkozó látogatást.

Amikor Trúbka, azaz Trombita doktor egy váratlan mozdulattal elővarázsolt a főnővér füle mögül egy piros bohócorrot, a nyitrai kórház gyermekgyógyászati osztályának szűk folyosóján végighullámzott a nevetés. „A pirosorr-beültetés mindenkinek használ” – kacsintott biztatásképpen hatalmasat a szintén csinos piros krumpliorral büszkélkedő Lila nővér, Trombita doktor asszisztense. A szlovákiai Červený nos Clowndoctors – Piros Orr Bohócdoktorok hét tagja közül ezúttal ők ketten – civilben Boris Bačík és Jana Köbölová színművészek – járták a gyermekek kórtermeit, hogy némi bűvészkedéssel, csattanós tréfákkal, zenével és zsonglőrködéssel oldják a kicsik kórházi szorongását. Kora délután érkeztek, egy időben az első látogatókkal. Az ügyeletes nővérkék eleinte zavartan mosolyogtak, de a gyermekek szülei, nagyszülei is nagyot néztek, amikor a bohócpáros sorra bekopogtatott a betegszobákba. A kórházban szokásos fehér köpeny ugyanis alig takarta a tiritarka ruhákat, és hát a Lila nővér vagányul félrecsapott sildes sapkáján ékeskedő kimustrált motorosszemüveg sem éppen soron kívüli felülvizsgálatra utalt. Pedig az volt, rendkívüli vizit, noha szigorúan orvosi szemszögből nézve a „Végy egy apró gitárt, énekeld el a legmókásabb dalokat, a kacajt elegyítsd fejenként másfél orra bukással, és szükség szerint adagolj még hozzá pár csavart lufifigurát...” kezdetű recept, illetve gyógymód gyakorlati elsajátítása még nem tartozik a medikusok vizsgafeladatai közé. A gyógyterápiás vizit azonban szemmel láthatóan így is használt a kis betegeknek: kipirult az arcuk, s csillogó szemmel, önfeledt nevetéssel kísérték a bohócdoktorok minden mozdulatát. Én, a felnőtt, az elején azt hittem, hogy a különféle napi vizsgálatok és kezelések friss és kellemetlen emlékének pillanatnyi elűzéséhez talán valami más, valami több kellene. Azután Trombita doktor véletlenül kettéharapott egy csőlufit, mire Lila nővér azonnal megvizsgálta a karjában infúziós tűvel fekvő kisfiú fogsorát, majd rögtön utána az enyémet is: „Na, megvan mind a harminckettő?! Ejnye, hát foghíjasan hogyan akartok sült csirkét enni uzsonnára?!” És mire észbe kaptam, már az ötéves Andrissal együtt fogtuk a fülünk mögül elővarázsolt vadonatúj piros orrunkat, s csak nevettünk, nevettünk...

Hivatásos örömosztogatók

A bohócdoktorok rendszerint nem diplomás orvosok, hanem professzionális, speciálisan képzett előadóművészek, színészek, bábosok. Abban a bizonyos New York-i kórházban Michael Christensen bohóc, a jelenlegi Big Apple Clown Care Unit igazgatója a saját beteg testvérének rendszeres látogatásakor döbbent rá, hogy a jó kedély és az önfeledt nevetés milyen nagy mértékben járul hozzá a kis páciensek gyógyulásához. A szülőket és más családtagokat már nem is említve. Merthogy – amint azt Kecskés Marika bábművész, a szlovákiai Piros Orr Bohócdoktorok szervezet tagja és szervező menedzsere elmondta – a nyomott kórházi hangulat nagyon sokszor a szülőktől eredeztethető. A Piros Orr Bohócdoktorok tevékenysége ugyanis világszerte szinte kizárólag a gyermekkórházak kis betegeinek állapotjavítására irányul. De éppen emiatt kell törődni a szülőkkel is, akik (a felnőtt beteg hozzátartozóktól eltérően) gyakorlatilag naponta látogatják meg gyermeküket, illetve esetenként ők maguk is ott maradnak kicsinyükkel a kórházban. És a gyermeknek még rövid távon sem lehet hazudni: azonnal megérzi a szülő kétségbeesését, az iránta érzett aggodalmat. S rövid időn belül át is ragad rá az eladdig mindenhatónak hitt anyu vagy apu félelme: „Hát hiszen a betegség erősebb, mint a felnőttek!” Aki virrasztott már át éjszakákat lázas gyermeke mellett, pontosan tudja, mennyire nem egyszerű mosolyogva, két mese között kicserélni a vizes borogatást... A kórházak gyermekosztályaira pedig rendszerint olyan kis betegek kerülnek, akiknél a vizes borogatás alig bizonyult többnek a semminél... S éppen ez a bohócdoktorok, a boldogságművészek működésének terepe.

Szlovákiában a Piros Orr Bohócdoktorok polgári társulás alapító elnöke Daniela Sejnová, a pozsonyi kramárei kórház gyermekonkológiai osztályának helyettes főorvosa. Három éve az ő meghívására érkezett Pozsonyba a kaliforniai származású Gary Edwards, aki előzőleg több nyugat-európai országban működött közre hasonló szervezetek létrehozásában. A humorterápia már az első, némi kétkedéssel fogadott időszakban tökéletesen eredményesnek bizonyult. Gary Edwards emellett nem győzi hangsúlyozni, hogy a bohócdoktorok nem hivatásos orvosok, viszont folyamatos művészeti és pszichológiai képzésben részesülő, elkötelezett szakemberek: „A lélek gyógyításában ugyan nehezebben mérhetőek az eredmények, mint mondjuk a hő emelkedése egy lázmérővel, de az bizonyított tény, hogy egy nagybeteg állapotában olykor a legapróbb örömteli változatosság is felfoghatatlan javulást idézhet elő!”

Mi történik egy bohócviziten?

A bohócdoktorok hónapokig készülnek az első kórházi látogatásra. A legfontosabb a személyes kapcsolat, a vidám légkör kialakítása. Ennek érdekében a bohócdokik zenélnek, énekelnek, báboznak, zsonglőrködnek, s teszik mindezt improvizálva, az adott helyzetnek megfelelően. Mert nem mindegy, hogy három- vagy tizenegy éves a beteg, hogy végzetes kór támadta meg, vagy „csupán” fél-egy éves kezelésre szorul. Gary Edwards szerint, ha egy hatéves gyereknek kilenc hónapon át kell kórházban feküdnie, az számára nagyjából az egész életet jelenti. Ehhez képest a bohócdoktorok (akik mindig párosával járnak, mert van gyerek, aki a szemüveges, szögletesen mozgó paprikajancsit, s van, aki a rebbenő szoknyás harlekinlányt kedveli jobban) észre sem veszik az infúziós csöveket, a lélektelen kórházi szobát, és még véletlenül sem ejtenek szót a betegségekről. A látogatás mindig kopogtatással kezdődik, s csak akkor lépnek (táncolnak, ugrabugrálnak, sasszéznak) be az ajtón, ha a kis páciens engedélyt ad rá. Tevékenységük megkezdése előtt természetesen alapos ismertetést kapnak a kezelőorvosoktól és a nővérektől a beteg gyermek állapotát illetően. Azokra pedig, akiknek hosszabb időt kell kórházban eltölteniük, esetleg nincs látogatójuk, külön figyelmet fordítanak. Amelyik kórterembe bekopognak, ott mindegyik gyerek ágyához odamennek. Mindenkit a maga állapotának megfelelően próbálnak kimozdítani helyzetéből. Pantomimmal, trombitával, esetleg egy kézfogással, melynek eredményeképpen a gyerek pizsamakabátjának ujjából előkerül egy miniatűr ibolyacsokor... Az már klinikailag bizonyított tény, hogy az efféle zavarkeltés, vagyis a bohóckodás nagyon is pozitív hatással van az információszegény környezetbe kényszerült gyermekekre. „Van egy alapvető különbség a színész és a bohóc között. A határok eltolódnak. A bohóc porondja – legyen szó akár szűkös kórteremről – ott kezdődik, ahol egy színész azt mondja, hogy ez már sok. A lényeg, hogy a beteg gyermek is, a szülő is megnyugodjon, és nevettében a hasát fogja. Mert egy nagybeteg, a kórházi ágyában csöndesen fekvő kisgyermeknél nincs szomorúbb látvány.”