Bizonyítani szeretne a vak pszichológus

A szülők nem világtalanként bánnak vele huKoraszülöttként, hat hónapra jött a világra, születési súlya alig haladta meg az egy kilót. A csöppnyi emberkét a nyitrai kórház szakosztályára szállították, mert 1976-ban a csecsemő túlélését segítő inkubátorral csak ők rendelkeztek. A szülőkkel majd hét hónap elteltével közölték, hogy gyermekük vak.

A kétségbeesett Csepi házaspárnak az orvosok azt tanácsolták, adják intézetbe a kisfiút. – Eszünkbe nem jutott sem akkor, sem később. Minden igyekezetünkkel azon voltunk, hogy viszszafordítsuk a gyerek látáskárosodását. Nemcsak a hazai szakorvosok vizsgálták, hanem a külföldiek is. Kár azon filozofálni, miképp alakult volna az élete, ha észbe kaptak volna az orvosok, és a leszakadt vagy levált retinát nyomban visszavarrták volna – eleveníti fel a történteket Csepi Veronika, a ma már 27 éves Laci édesanyja. A fiatal szülők érzéseikre hallgatva nem világtalanként nevelték a kis Lacit. Hatéves kora előtt másfél évig a gelléri óvodába járt, a látó gyerekekkel töltötte napjait. Kerékpározott, később ekeli házuk udvarán ráült a motorbiciklire is. Más lehetőség híján, a lőcsei bentlakásos iskola következett. – Nem volt könnyű sem neki, sem nekünk – veszi át a szót az édesapa, id. Csepi László. – A kisfiam nem tudott jól szlovákul, a környezet is idegen volt számára. Eleinte péntekenként mentünk érte, később két-három hetente töltötte a hétvégéket odahaza. Amikor a negyedik osztályban gyengébb lett matekból, a feleségem is Lőcsére költözött. Mintha sejtettük volna, hogy a gyerek többre akarja majd vinni. A szülők pedig mindent vállaltak, időt, fáradságot, anyagiakat, mert nem akarták, hogy gyermekük valamiben is hiányt érezzen. Az apának sokáig két teljes állása volt. – A férjem kereste meg a pénzt ahhoz, hogy én, amikor szükség volt rá, a fiam mellett lehessek. A köztes időben viszont én is dolgoztam – mondja Veronika asszony. – A lőcsei intézetben nem nagyon lehetett válogatni a továbbtanulási lehetőségek között. Azt tudtam, hogy nem akarok kosárfonó lenni. Elvégeztem a hároméves masszőriskolát, majd annak ellenére, hogy súlyosan megbetegedtem, fél oldalam le is bénult, tanulmányaimat Brünnben folytattam. Leérettségiztem a kétéves szakosító iskolában, ugyancsak masszőr szakon. Nagyon szívesen emlékszem vissza ezekre az évekre, nemcsak az osztálytársakat szerettem, hanem a tanáraimat is. A tananyag elsajátítása már nem jelentett akkora gondot, nem kellett magnóról tanulnom, mert szüleim beszerezték nekem a beszélő számítógépet – ismerteti pályafutását ifj. Csepi László. Derűsen számol be a kezdeti nehézségekről, amikor a lefagyott géppel a hazai szakemberek sem tudtak mit kezdeni. – Ez főleg a későbbiekben, egyetemista koromban a vizsgaidőszak alatt volt nagyon kellemetlen. Tanulmányaimat ugyanis folytattam, felvettek a brünni és a pozsonyi egyetem pszichológia karára. A fővárost választottam, kollégiumban laktam, öt évig ugyanabban az egyágyas szobában. Rövid időn belül megtanultam közlekedni, és a fővárosban székelő, egészségkárosultakat támogató központ segítségével megismerkedtem a legkorszerűbb segédeszközökkel, és használhattam is őket: a beszélő számítógép mellett a beszélő jegyzetelőgépet is. Előfordult persze, hogy eltévedtem, de a szüleim felszereltek maroktelefonnal, segítséget kérhettem bárkitől.

Csepi László saját számítógéppel dolgozna, ha volna holxxx Laci nem tagadja, egyetemistaként nem a tanulás, a szemfájdalom okozta kínok nehezítették az életét. Harmadéves volt, amikor a nyári szakgyakorlaton az egyik nappali szanatórium orvosa olyan gyógyszer-kombinációt ajánlott neki, amelytől negyedéves korában panaszai megszűntek. Újult erővel nekilátott a számítógépek tanulmányozásának, négy nyelven olvasni, három nyelven beszélni tudó számítógép, kiváló minőségű jegyzetelőgép beszerzésével majdani hivatására készült. Mert gyakorolni akarta, ám kis hazánkban az egészségkárosodottak elhelyezése korlátokba ütközik. Főleg az emberi gondolkodás okozta korlátokba. ĺgy aztán ifj. Csepi László hiába végezte el az egyetemet, és vette át 2001. szeptember 17-én a diplomáját, nem bír elhelyezkedni. Pedig ahhoz, hogy megszerezze a szakvizsgát, három évet kórházi pszichológus vezetése mellett kell dolgoznia. – Nagyon igyekeztem munkát találni, s amíg telefonon érdeklődtem, lett is volna állásom, ám amikor személyesen megjelentem, és látták, hogy vak vagyok, sajnálattal közölték: betöltötték a helyet – magyarázza. Végül a legnagyobb pozsonyi kórházban mégis alkalmazták, de nem pszichológusként, hanem masszőrként. Bérének megállapításánál nem vették figyelembe egyetemi végzettségét, de még a szakérettségijét sem, a bruttó havi 5180 koronából kézhez 3847 koronát kapott. Három hónap múlva bére 300 koronás személyi pótlékkal emelkedett. Mivel ígéretet kapott, hogy munkaideje felét pszichológus mellett töltheti, vállalta ezt a felemás megoldást. – Sajnos, néhány hét alatt megfeledkeztek rólam, munkaidőben csak masszíroztam. Május 1-jén felmondtam, mert ennyi pénzből megélni sem lehet, illetve nem ezért tanultam. Igaz az is, hogy a bal oldali bénulás következtében gyengébb a kezem – mondja őszintén. Laci reálisan gondolkodik, ha sikerülne szakvizsgáznia, klinikai pszichológusként akár gyógymasszázs bevetésével is segíthetne betegein. Az egészségügyi intézetekben szükséges adminisztrációtól sem tart, saját beszélő számítógépe képes a legbonyolultabb műveletekre, az iktatás, az elszámolás csak program kérdése. – Valaha én szolgáltam a számítógépet, most viszont a műszerek szolgálnak engem. Dolgozni szeretnék, persze a szakmán belül. Nem hiszem, hogy különbség volna a látó és a világtalan pszichológus tudása, szakmai rátermettsége között. Bizonyítani akarok, de hogyan, ha nincs, aki lehetőséget adna?!