Bisztare dzsanusz – lépkedj lassan, óvatosan

Egy szadu szent ember, aki minden földi köteléket eldobott Azért az autók továbbra is eszeveszetten dudálva jelzik: jövök! Tíz óra tájban különösen nagy a zsivaj. A körforgalom teljesen beállt. A rendőrök próbálnak sípolva valami tekintélyt kiharcolni, de túlharsogják őket a teherautók, buszok fülsiketítő dudái.

Átvágok a rengetegen. Valahol középen belefutok a pénzéhes jógamesterbe, a keleti tudományok doktorába. Éteri mosollyal az arcán, szemrebbenés nélkül szokta a nepáli ár háromszorosát kérni a szetomancsitól, a fehér embertől. Neki aztán magyarázhat az ember a magyar gazdasági helyzetről, a négy évtizedes kommunizmusról, a tönkrement gazdaságról. Bólogat, majd az amerikaiak tarifáját kéri. Persze dollárban.

„Hé, Busz, hogy vagy?” – kérdezi. Állandó harcban van a Balázzsal, mint a nepáliak többsége, de ezt még nem hallottam. Ez új, és jó.

Válaszként nekem sem jut eszembe a neve, „I’m fine, dr. Tartjamarkát” – hadarom el neki a kipufogógáztól fuldokolva, majd gyorsan eltűnök – khm – egy busz mögött...

Letérve a zajos útról nyugalmasabb fertályra érkezem. Itt most nyitnak a boltok, ma különösen sok füstölővel áldják meg a portékát. Egy utcasarkon befordulva kisebb ünnepség szemtanúja lehetek. Minden városrésznek van egyedül rá jellemző, saját ünnepe, ami lehet, hogy pár száz méterrel odébb nem jelent semmit. Ez arra az időszakra vezethető vissza, amikor még külön királyok uralkodtak a völgyben. A turisztikai iroda munkatársa is széttárja kezét a kérdésre: „Honnan tudjam, milyen ünnep van most? – ásít a székében. – Elégedjen meg azzal, hogy ilyenkor sok a fesztivál!”

A mai nem a szokásos őrült, ködös, táncolós, hujjogatós nepáli tömegfesztiválok egyike, hanem egy kisebb, csendesebb ünnep. Nők ülnek egy körben és imádkoznak, dobok, füstölők segítik az elmélyedést. Talán el is mentem volna mellette, ha éppen sietek. „Bisztare dzsanusz” – lépkedj lassan, óvatosan, intik a falvakban utazgatókat a nepáliak. Ami ott fent, a nyolcezer méter magas hegyek között üzleti fogás (Hova rohanni? Lenni itt finom sör és étel), az Katmanduban az élet kis szépségeire, élvezetére intő filozófia. Nem értik a rohanó szahibokat és memszahibokat, akik pár napba sűrítik az ősi város megtekintését.

Sajnos nincs szép naplemente, sőt szokatlanul borongós az idő, mintha vihar közeledne az Everest felől. Délután mindenki kicsit feljebb emeli a tekintetét, várja: lesz-e eső vagy sem. Bár már egy hónapja vége van a monszunnak, még mindig esik néha. Idén tényleg nem voltak kegyesek az istenek.

Késő este, a Pashupatinath templom felé menet meglepő, varázslatos kép: a most már kihalt utcákon vajmécsesekkel van kirakva a járda, amíg a szem ellát. Az egyetlen mozgás a kis lángok tánca. Nem értem, mit jelent.

A hindu templomban ma nincs égetés, így a síri csendben csak a majmokat hallani, akik újra birtokba veszik a szent folyó, a Bagmati partját. Egy kapu mellett elhaladva a boltív sötétjében halk pisszegést hallok. A sötét arcot alig veszem ki a félhomályban. Egy szent ember, egy szadu szólongat halkan, mivel szent helyen állunk. Nagy szakáll, torzonborz, évek óta mosatlan haj, fehér lenvászon fölső, a szorosan dereka köré tekert hosszú, vörös anyag, nyakában nagy szadhulánc: a nagykönyvben is így van megírva.

Dr. Tartjamarkát, a pénzéhes nepáli jógamester kuncsaftra várA szerző felvételei Vékony, hosszú kezeivel integet, kövessem. Kígyószerű teste gyorsan eltűnik a kis háza ajtajában, mintha táncolna hosszú leplében. Bent, a döngölt padlójú ház sötétjét egy még sötétebb vonal szeli ketté: lassan körvonalazódik a rozoga lépcső, melyben csak a lélek tartja a grádicsokat.

Fent, szobájában leül, étellel kínál. Ismerve a szent emberek bódító anyagok iránti szeretetét, vonakodva fogadom csak el. Bocsánatot kér szerény lakhelyéért, de még nincs itt évtizedek óta, hogy házat kapjon a templomban. Komikusan mutatja, milyen elegáns hely is az. Van csap is. Rak a tűzre, közben imádkozik. Két tenyerét kinyújtja a tűz felé, kis völgyet formáz velük – mintha kéregetne – odahajol, és ráfúj. A kezeiben összegyűlő levegő felélénkíti a tüzet, a szadu arca is felizzik. Félóráig megy ez így, valami ott tart, nem állok fel. Aztán beszélni kezd. Eleinte nepáliul mesél. Távolról jött, Indiából, Kasmírból. Családja otthon maradt, hiányzik a felesége és két gyermeke, otthon pedig baj van, bumm-bumm! Háború.

Én csak ülök, hálás vagyok a sorsnak, amiért engem választott ki, hogy valakinek elmondja fájdalmát. A szadukról, akik egész nap meditálnak, a spirituális út tetején állnak, akik mindenféle földi köteléket eldobtak, e szent emberekről soha nem gondoltam volna, hogy a családjuk hiányozhat nekik. Talán az évente legfeljebb egyszer bekövetkező gyenge pillanatának vagyok egyetlen tanúja. Még a szent ember is ember.

Egyszer csak váratlanul átcsap hindibe, tovább meséli az életét, az ősi nyelv fájdalmas ritmusát pár keményebb urdu szó töri meg. Nem értem, mit mond, de már nem is nekem beszél, kifelé néz. Csak borzas hajának körvonalait látni, amit a faragott ablakokon bejövő fény ezüstöz be. Néha énekel, néha nevet, néha sír. Az otthoniakhoz szól.

Másnap tudom meg: ezen az éjszakán a televízióban a király bejelentette a kormány és a miniszterelnök, Sher Bahadur Deuba menesztését. Az uralkodó az „alkotmány védelmében” egy új, cselekvőképes kormány felállítását ígérte, mivel a jelenlegi tehetetlen és korrupt volt. A városban egész nap rebesgették a hírt, este gyertyákat gyújtottak az emberek egyetértésük jeléül. Elég a korrupt, tehetetlen politikusokból, akik az országot nyomorba döntik, elég a pénztelenségből, elég az öldöklésből.

Elmúlt éjfél, mély csönd van. Egy fájdalmas kiáltást hoz a Bagmati folyó valahonnan. A szent ember abbahagyja énekét, felül. Közelebb hajol az ablakhoz, csak csapzott hajkoronájának körvonalát látni a holdfényben, és szomorúan visszakiált az éjszakának. Szanszkrit, hindi, urdu ősi keveréke, de megértem, mit mond. „Nekem is fáj.”

Katmandu, 2002. október