Bezárt a mamabüfé

Még lányom születése előtt eldöntöttem, ameddig csak tudom, szoptatni fogom gyermekem. A védőnőnk szerint, bármennyire furcsa is: az anyák az agyukkal szoptatnak. Sikerességem mindössze attól függ, be tudom-e kódolni a fejembe, hogy márpedig én ezt erősen akarom. Tehát hozzáláttam a helyes önszuggeszcióhoz. Ezt a részét biztosan jól csináltam, mert bár Enikő császármetszéssel jött a világra, az első naptól kezdve szophatott. Boldog voltam, hogy a lehető legjobb táplálékot kapja, nő a fertőzésekkel szembeni ellenálló képessége, ráadásul a „mamabüfé” módszernek is a legkényelmesebb. Már pár hetesen mindenhová magunkkal vihettük a kicsit, ott evett és akkor, ahol és amikor éppen megéhezett. Gyarapodott is szépen a szentem. Csak éppen én kezdtem egy idő után gyötrődni tartósan megváltozott alakom miatt. A szoptató anya étrendje, ugye, legyen változatos, fehérje- és vitamindús, a tejcsokit meg pláne nem lehet kihagyni. Három hónappal a szülés után a nőgyógyászati rendelő várótermében át akarta adni egy fiatal lány a helyét, mert állapotos kismamának nézett. Ez volt az első intő jel. Sebaj, ráztam meg magam, hol van még a nyár? Addigra biztosan visszafogyok a régi farmerembe. Tévhit... Már jól benne jártunk a télben is, én még mindig nem tudtam felvenni egyetlen régi cuccomat sem. Amikor unokahúgom diplomaosztására kénytelen voltam új ruhát venni, a készséges bolti eladó tapintatosan közölte, hogy talán célravezetőbb lenne a nagyobb méretű holmik között keresgélnem. Régi beidegződés szerint ugyanis először a 38-as méretből válogattam. Végül már annak is örültem, amikor egy 44-es nadrágkosztümöt magamra tudtam rángatni. Ez volt a második intő jel. Ott helyben megfogadtam, hogy nem várom meg a harmadikat. Lányom lassan egyéves, befejezzük a szopizást. Este váltottunk kakaóra, éjjel teára. Eleinte módszeresen kiverte a kezemből a cumisüveget, dobálta magát, sikított. Egy-két hónap elteltével, úgy láttam, itt az ideje, hogy napközben is csupán kétszeri alkalomra redukáljuk a szoptatások számát. Igen ám, de addigra már elkezdett beszélni. „Didi, didi!” – járt kérlelve a nyomomban. Persze, mindig megsajnáltam. A harmincadik születésnapomon aztán azt mondtam: „Befejeztük, bezár a mamabüfé.” Mintha önmagában a harmadik x-et nem lenne elég nehéz elviselni, még megfejeltem az elválasztással... Nekem az éveim száma okozott súlyos lelki traumát, Enikő pedig hisztizés formájában elvonási tüneteket produkált. Kész diliház volt, mondhatom. Ott tettünk egymásnak keresztbe, ahol csak tudtunk. Váratlanul berobbant a tavasz, a kisasszonynak félcipőre volt szüksége. Vettünk is egy édes katicabogarasat. Tetszett neki nagyon, csakhogy a régi papucsát ezentúl semmi szín alatt nem volt hajlandó viselni. Hiába magyaráztuk, hogy bent a lakásban igazán megteszi, annál inkább ellenkezett. Mígnem egy óvatlan pillanatban, megunva a meddő vitát, beledobta a régi lábbelit a WC-kagylóba. A gordiusi csomó ezzel el lett vágva. Az egész világ összeesküdött ellenünk. Délutánonként udvarunkon a gyerekkocsiban altattam, hogy elfeledkezzen a szopásról. Ha végre sírdogálva bár, ám sikerült elszunnyadnia, beindult az utcán a légkalapács... Épp azokban a napokban dolgoztak házunk előtt az útkarbantartók. Aztán hipp-hopp véget ért ez az apró bosszúságokkal teli időszak. Diadalmasan újságoltam egyik kismama ismerősömnek, hogy végre sikeresen túl vagyunk az elválasztáson. Kerek-perec könyörtelen anyának lettem minősítve, aki minden bizonnyal pusztán hiúságból elveszi az anyatejet a gyerekétől. Én, aki szemrebbenés nélkül 24 kilót híztam a terhesség alatt! Én, aki végigkínlódtam két mellgyulladást, és hetekig szétnyílt mellbimbóval szoptattam! De naná, hogy nem akarok máris úgy kinézni, mintha önmagam nagyanyja volnék! A csúcs aztán az volt, amikor egy kedves ismerősöm gratulált leendő második babánkhoz, akit ugyan lázasan tervezünk, de még koránt sincs úton. Szabadkozott ugyan, hogy gömbölyded formám tévesztette meg, de ettől még egyáltalán nem éreztem magam jobban. Most tehát ott tartunk, hogy felkutattam a pincénkben porosodó régi görkorcsolyámat. Egyből megszólt két nénike az utcán: „Neked ennyi időd van?” Mire én: „Lássanak csodát!” Jól van na, legyek őszinte, a valóságban egy illedelmes csókolommal válaszoltam. A teljesítményem felett pedig egyelőre hunyjunk szemet, hiszen az első két kilométer után dől rólam a víz, kétszáz a pulzusom, és majd kiköhögöm a tüdőm, de talán nyár végére belefogyok a régi farmerembe... Mindenesetre a kézi fejést elfelejthetem, mert az erős izomláznak köszönhetően magától elapadt a tejem. Férjem megértéssel nézi küszködésem, tegnap egy vadonatúj gyermeküléses női túrakerékpárral állított haza.

Ja, és lenne még itt egy aprócska probléma. Nem nagy, csak egy icipici: szépen rászoktunk a dudlisüvegre. Vajon minek is? Megmondom: hogy legkésőbb másfél év múlva kínkeservesen, könnyek közt elbúcsúzzunk tőle. Gondolom, az sem lesz méznyalás egyikünknek sem...