Beneš-dekrétumok – amikor a múlt és a jövő összeér

A múlt héten arról írtam, hogy a Beneš-dekrétumok alapján hogyan kerül sor a mai napig vagyonelkobzásokra. A múlt azonban más módokon is kísért, és meghatározza a mostani szlovák–magyar viszonyt.

A dekrétumoknak nem csak vagyoni hatásuk vannak. Azok alapján a szlovákiai magyar lakosságot más retorziók is érték. Köztudomású, hogy kevés kivétellel az egész közösséget megfosztották állampolgárságától, sokakat állásától, nyugdíjától. Kb. negyvenezer embert hurcoltak csehországi kényszermunkára. Felszámolták a magyar egyesületeket, intézményeket, bezárták az iskolákat, és különböző módokon korlátozták a magyar nyelvhasználatot, kulturális és egyházi életet. Mi az, aminek ezekből máig tartó hatása van? És ami talán még fontosabb: hogyan lehet ezt eltörölni, jóvátenni, hogyan lehet a dekrétumokkal keletkezett helyzeten túllépni? 

Ennek megválaszolásához azt kell megértenünk, mi volt a dekrétumok célja. A szokásos válasz az, így tanuljuk az iskolában, hogy a csehszlovák kormány így reagált a második világháború megpróbáltatásaira, így büntette az ellene fordulókat, akik 1938-ban felszámolták a Csehszlovák Köztársaságot. Ez azonban hamis válasz. A Csehszlovákia területén élő egyszerű magyaroknak semmilyen személyes felelősségük nem volt az állam felbomlásában. Ugyanúgy nem kérdezte őket senki, melyik államhoz tartozzanak, mint ahogy a szlovákokat sem, ahogy korábban, a történelmi Magyarország felbomlásakor sem. Őket felelőssé tenni egy értelemben lehet: ha maga a létük, a többségtől eltérő kultúrájuk összeegyeztethetetlen az állammal, és veszélyt jelent arra nézve. A Beneš-dekrétumokat pedig pont ez az ideológia ihlette. 

A dekrétumok az első Csehszlovák Köztársaság saját kudarcára adott reakció. Az első világháború után az állam túlnyerte magát, olyan területeket kebelezett be, amelynek lakossága nem akart hozzá tartozni. A köztársaságnak pedig később sem sikerült a maga oldalára állítania ezeket a tömegeket, a kisebbségi sorsot nem sikerült vonzóvá tenni. A dekrétumok tehát arra a felismerésre épülnek, hogy a demokrácia és viszonylagos jólét sem volt képes meghaladni a kisebbségi kérdést. Az állam vezetői lemondtak arról, hogy sikerülhet kialakítani olyan igazságos kisebbségi rendszert, ami a nemzetiségi tömegeknek is elfogadható. 

A II. világháború a dekrétumoknak nem oka, hanem ürügye. Soha máskor nem lehetett volna ilyen mértékű etnikai tisztogatást végrehajtani demokratikus nagyhatalmi jóváhagyással, mint akkor, és ennek egy oka volt: a sértetteket azonosítani lehetett a náci Németországgal és szövetségeseivel, ami akkor és azóta is az erkölcsi skála mélypontját jelenti. Hogy ez az érvelés gyenge lábakon állt, azt jól mutatják a dekrétumok firtatására máig adott hisztérikus reakciók. 

A magyar kisebbség esetében ennek is megvoltak a korlátai. A nagyhatalmak az ő kitelepítésüket nem hagyták jóvá, és a kérdést a csehszlovák–magyar államközi megegyezés keretébe utalták. A dekrétumoknak itt nagyon praktikus céljuk volt: Prága a szlovákiai magyarokat a helyzetük ellehetetlenítésével túsznak használva akarta rávenni Budapestet arra, hogy egyezzen bele minden magyar kitelepítésébe. Mikor erre nem került sor, a dekrétumokat visszavonták, de ez korántsem jelentett szakítást a fentebb említett szemlélettel. A kisebbségekre alapvetően továbbra is idegen elemként, a többségre és az államra veszélyes csoportként tekintettek. Mikor a reszlovakizációs politika kudarca is nyilvánvalóvá vált, és kiderült, hogy az országban továbbra is félmilliós magyar közösséggel kell hosszútávon számolni, a rendezés alapja nem a méltányosság, a kisebbségeket egyenrangúként kezelő alkotmányos rend lett. Hanem egy egyenlőtlenségen alapuló, alá-fölé rendelő viszony, ahol a kisebbségek megtűrtnek számítanak. Ennek vezérfonala, hogy a többség tagjai úgy élhessenek az országban, mintha az teljesen egynyelvű lenne. A kisebbségi lét bizonyos megnyilvánulásait (anyanyelvi oktatás, kulturális élet), a magyar beszédet ugyan nem lehetett betiltani, de a közszférában annyira korlátozták, hogy a többség tagjainak lehetőleg egyáltalán ne kelljen alkalmazkodniuk a magyar polgártársaikhoz. A magyar mint hivatalos nyelv, szlovák anyanyelvűeknek a magyar nyelv szervezett tanítása, társnemzeti státus, egyáltalán a magyar mint bármilyen szinten egyenrangú fél szóba sem jöhetett. 

Ez a dekrétumok öröksége ma. A jelenlegi alkotmányos berendezkedés erre épül. Nyelvtörvénnyel, közigazgatási beosztással, a kultúrához való aszimmetrikus hozzáállással, a kisebbségi oktatási rendszer minden hiányosságával együtt. És hogy ez mennyire nem csak a szlovákok hozzáállását befolyásolta, arra nagyon jó példa, hogy a legtöbb magyarnak már eszébe sem jut, hogy akár egyenlők is lehetnének, vagy ha ezt nem lehet, akkor legalább célként tűzhetnék ki. Nem tűnik egy szélsőséges követelésnek, de mi leragadtunk a megtűrt státusz kényelmesebbé varázsolásánál. Aki itt egyszer a kisebbségi jogokat az egyenlőség alapján szeretné újragondolni, először a magyar közösségen belülről jövő ellenállással fogja szembetalálni magát. Annyira megszoktuk, hogy ez az ország nem a miénk, hanem a szlovákoké, hogy nekünk itt annyi jár, amennyi az ő vélt vagy valós nemzeti érdekeiket egyáltalán nem sérti, hogy a jó magyar az, aki létének kisebbségi dimenziójával (hogy például saját nyelve és kultúrája van) nem zavarja a szlovákokat (lehetőleg nem beszél előttük magyarul, nem követel magyar feliratokat vagy iskolákat), hogy az országban való további megtűrésünk annak a függvénye, hogy elégedjünk meg az elénk dobott morzsákkal (magyar falutáblák), és egyenesen ünnepeljük a nagyobb falatokat (a vasúton is!), hogy legtöbbünknek már fel sem tűnik ennek abszurditása. Meg hogy 75 évvel az események után, demokratikus viszonyok között, az európai integráció folyamatában, ez talán lehetne másképp is, és ez a mi akaratunkon is múlik. A beneši alku, aminek ugyan nem alanyai, hanem tárgyai voltunk, továbbra is vasmarokkal köt többségit és kisebbségit, erősebben meghatározva a politikai folyamatokat, mint egy alkotmány. 

Nem tudom, el lehet-e törölni a Beneš-dekrétumokat. Azt viszont gondolom, hogy ez alatt leginkább a fenti szellemiséggel való szembenézést és szakítást kell érteni. Nem az egykori jogszabályok formális eltörlésére helyezném a hangsúlyt, hanem arra, amit „szimbolikus bocsánatkérésnek” neveznek. Ha ez őszinte, nem csak egy üres gesztus, akkor tartalmazza azt, hogy miért kér valaki bocsánatot, azt, hogy nem csak sajnálja, ami történt, hanem be is látja, hogy hiba volt, érti, hogy miért történt, nem ért egyet azokkal az indokokkal, amik ehhez vezettek, és ő most már máshogy látja. Ennek a „máshogy látjá”-nak pedig tartalmat kell adni egy új, egyenlőségen alapuló nemzetpolitikával. A bocsánatkérés akkor őszinte, ha nem csak kifejezi, hogy szakít a múlttal, hanem azzal tettekben is szakít. Nem a mostani generációk, szlovákok vagy magyarok bűne vagy hibája az, ami 1945–48 között történt. De ha ugyanazt gondolják, ami az akkori tragikus eseményekhez vezetett, az már igen.

Aki komolyan gondolja a Beneš-dekrétumok meghaladását, akkor elsősorban nem „eltörlésről” kellene beszélnie. Így általánosan ez a cél nehezen értelmezhető. Számba kell vennie, a dekrétumok milyen károkat okoztak, és azokat hogyan lehetne kompenzálni. Az egyénektől elkobzott vagyonért például egyéni kárpótlás járhat. A magyar szervezetek vagyonáért a közösséget lehetne kárpótolni egy pénzügyi alappal, ami a magyar oktatási és kulturális szervezeteket támogatná. A kényszermunkára hurcoltakat egyéni rehabilitáció (szerintem poszthumusz is) és legalább szimbolikus mértékű egyéni kártérítés illeti meg. Minden állampolgárságát, jövedelmét, vagyonát stb. kollektív büntetés alapján vesztett magyarnak jár egy szimbolikus egyéni rehabilitáció, amiben az állam kifejezi, hogy sajnálja, hogy háborús bűnösként kezelték őket, mert nem voltak azok. Máig sokszor találkozom azzal a szlovák véleménnyel, hogy a meghurcolt magyarok valóban háborús bűnösök voltak, még ha tagadják is, hiszen különben nem büntették volna meg őket. Vaslogika. Végre az államnak is ideje lenne világos állást foglalni ebben a kérdésben, segítve, nem pedig hátráltatva a múlt megértésén és feldolgozásán dolgozó tanárok és civilek munkáját.  

A fenti elemek egymástól elválaszthatók, nem függ egyik a másiktól. Ahogy a „második világháborús rendezést” sem ásná alá a dekrétumok fenti értelemben vett „eltörlése”; ne dőljünk be ennek az álérvnek, ami sajnos magyar szakemberek részéről is elhangzik néha. Az egyes elemeknek lehetnek vagyoni összetevőik, de nem szükséges, hogy legyenek. Ha viszont lesznek, a javaslattévőnek kell azokat számszerűsíteni. Én a magam részéről például elfogadnék egy pusztán szimbolikus rehabilitációt a kényszermunkára hurcoltak számára, de én nem voltam csehországi kényszermunkán (’79-ben születtem), ezért az én véleményem ebben nem igazán mérvadó. Aki azonban pénzbeli kártérítést is szeretne, annak meg kellene jelölnie egy méltányos összeget, és számszerűsíteni, mennyi embert érinthet ez (pl. csak a ma is előket, vagy leszármazottaikat is?), hogy a javaslatról egyáltalán tárgyalni lehessen. Biankó csekket senki nem fog aláírni, az ilyen felvetés komolytalan. 

A fenti sor még folytatható, de érdemes belátni azt is, hogy a dekrétumok egyes hátrányait nem lehet helyrehozni. A városaink nagy része például ekkor vesztette el magyar jellegét, de az etnikai arányok „visszaállítása” nem csak kivitelezhetetlen, de értelmezhetetlen is egy megbékélési aktus keretében. Ugyanúgy nem lehet jóvátenni az elvesztett éveket és tönkretett életeket, derékba tört karriereket és szétszakított családokat. De ki lehet mondani, hogy ez nem volt helyes, a mai generációk nem értenek ezzel egyet, és nem csinálnák meg újra. 

Az egész „eltörlés” célja véleményem szerint nem egy múltbeli sérelem rendezése, hanem az, hogy végre lezárhassuk a szlovákiai magyar kisebbség történetének azt a korszakát, ami az egyenlőtlenségen, megalkuváson, kiszolgáltatott helyzeten alapul. Ennek a Beneš-dekrétumok nemcsak kezdőpontja és szimbóluma, hanem a fentiek miatt máig meghatározó központi eleme. Ezek kiiktatása adhat lökést az egyenlőségen alapuló új együttműködésnek a szlovák többséggel. Egy magát egyenlőnek tartó és úgy viselkedő, és ezáltal az államot is elfogadó és azért felelősséget vállaló magyar közösségnek szívesebben lennék a tagja, és szerintem a szlovák többség is jobban járna egy ilyen partnerrel, mint a jelenlegi ötödik hadoszlopnak képzelt állandó veszélyforrással. Kérdés, meg tudjuk-e erről győzni őket. 

Felvethetné valaki velem szemben, hogy egy új szlovák–magyar viszony kialakítható a múlttal való szembenézés nélkül is, hiszen ha elérnénk a társnemzeti státuszt, magyar hivatalos nyelvet stb. azzal elérnénk a fenti célt, a dekrétumok szellemiségének meghaladását is. Ez igaz. Csakhogy az elmúlt harminc év tapasztalatai azt mutatják, hogy a többségi-kisebbségi viszony mentális gátjait a kis lépések politikájának nem sikerült annyira kitágítani, amibe az ilyen, egyenlőségen alapuló megoldások beleférnének. Valószínűleg a tyúk és tojás esete ez – akkor lesz elfogadható egy társnemzeti viszony, ha a Beneš-dekrétumok szellemén sikerül túllépnünk, és viszont.

Fiala-Butora János jogász