Beneš-dekrétumok – amikor a múlt és a jövő összeér

Először a Bosits vs. Szlovákia ügyben döntött úgy a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága, hogy a 2009-ben indult konfiskációs eljárás során sérült a panaszos igazságos eljáráshoz való joga. Majd az Új Szó tárta fel a pozsonypüspöki esetet, ahol az épülő D4-es autópálya alatti telkeket akarja az állam megszerezni a dekrétumok alapján. Hogyan lehetséges ez, kérdezik sokan, hiszen a dekrétumok a hivatalos álláspont szerint már holt jog, azokat már nem lehet alkalmazni. Az alábbiakban bemutatom a dekrétumokkal kapcsolatos jelenlegi problémák jogi hátterét és a lehetséges megoldásokat.

Korántsem egyértelmű, hogyan is kerülhet sor ma, a 21. században, vagyonelkobzásra a Beneš-dekrétumok alapján. A szlovák kormány hivatalos álláspontja szerint a dekrétumok történelmi dokumentumok, már nem alkalmazzák őket, nem fejtenek ki joghatást, tehát nem lehet azok alapján tulajdonhoz jutni vagy tulajdont elveszíteni. Ez formálisan igaz – mégsem. A dekrétumokat valóban hatályon kívül helyezték – mégis fejtenek ki joghatást. Ez a jogi abszurdum a szakmai közvéleményt is megzavarja. Feloldásához pedig a kulcsot a „rendezetlen telekviszonyok” jelenség megértése jelenti.

A vagyonelkobzás szempontjából számunkra a leglényegesebb jogszabály a Szlovák Nemzeti Tanács 104/1945 sz. rendelete a németek, a magyarok és a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági területének elkobzásáról és mielőbbi elosztásáról. Ez alapján a magyar nemzetiségűek 1945. január 1-jei hatállyal elvesztették földbirtokaikat. Ennek végrehajtására egyéni döntésékre volt szükség: egyénileg vizsgálták, ki magyar nemzetiségű, erről született egy konfiskációs végzés, amit bejegyeztek az akkori telekkönyvbe. Az elkobzott föld az államra szállt, aminek egy részét szlovák telepeseknek adták oda. 1948-ban, a kommunista hatalomátvétellel változott az állam politikája a magyar kisebbség és a magántulajdon viszonyában is. A dekrétumokat hatálytalanították, és a 26/1948 sz. kormányrendelet lehetővé tette, hogy aki csehszlovák állampolgár maradt (tehát nem telepítették ki Magyarországra), 50 hektárig visszakapja a földtulajdonát, ha addig nem adták ki telepeseknek. Végül gyorsan sor került a kollektivizációra is: az állam az egész földvagyon felett átvette az ellenőrzést. A föld magántulajdona megszűnt, az állam gyakorolta a tulajdonosi jogokat: a gyakorlatban pedig az erdőgazdaságok és más állami vállalatok, illetve a földműves-szövetkezetek rendelkeztek a földdel.

A fenti leírás az elvi állapotot mutatja be. Így kellett volna lennie. Az élet azonban, mint mindig, sokkal bonyolultabb annál, mint amit a politikai tervezőasztalon kitalálnak. A kaotikus 1945–48 között sokszor előfordult, hogy pontatlanul, hibásan került sor egyéni döntésekre. Volt, akitől nem kobozták el az összes földjét; volt, akitől nem a sajátját vették el. Volt, aki hadifogságban töltötte ezt az időt, vagy más miatt volt elérhetetlen, és nem kézbesítették a konfiskációs végzést. Sok eljárás más eljárási hibákkal terhelt, amelyeket gyakran nem is jogász végzettségű hivatalnokok bonyolítottak le. A konfiskáció után néhol elmaradt annak telekkönyvi bejegyzése; vagy hamarabb utalták ki a földet a telepeseknek, mielőtt jogerősen elkobozták volna az eredeti tulajdonostól. Volt, aki a 26/1948-as rendelet alapján visszakapta a földjét, amit be is jegyeztek a telekkönyvbe – volt, akinek már nem volt ideje visszaigényelni a földjét, vagy nem jegyezték be. Összességében kaotikus tulajdonjogi viszonyok uralkodtak 1948-ban, amikor sor került az államosításra. A helyzetet nem rendezték, hiszen jelentőségét vesztette, ki a telkek valódi tulajdonosa – minden felett az állam gyakorolt ellenőrzést.

Ezt a kusza jogi helyzetet örökölte meg az újonnan alakult Szlovákia. A telekkönyvekben nyilvántartott tulajdonosok sokszor nem azonosak azokkal, akik a jogszabály szerint tulajdonosoknak kellene lenniük. Jelentős azoknak a személyeknek a száma, akiktől 1945–48 között az állam elvileg konfiskálta a vagyonát, de gyakorlatilag erre hibásan vagy sehogy nem került sor. Számosan vannak, akiktől ugyan konfiskálták a földjüket, de a telekkönyvbe már nem vezették be, ott a nevükön maradt. Vannak, akik 1948-ban visszakapták a földjüket, de nem jegyezték be, mielőtt újra elvesztették az államosításkor. A valós helyzet és a nyilvántartás sok helyen eltér.

Ez a rendezetlen helyzet okozza a mostani problémákat, ami teret enged a visszaéléseknek. Kolíková igazságügyi miniszter asszony szerint a mostani eljárásokban a hibák egyszerű korrigálásáról van szó. Ez azonban a gyakorlatban azt jelenti, hogy a jelenlegi, telekkönyvben bejegyzett tulajdonosoktól a bíróságok azon az alapon veszik el a tulajdonukat, hogy az tévedésen alapul: felmenőiktől már 1948 előtt el kellett volna venni a földet. Mivel erre annak idején nem került sor, az állam ezt a hibát most korrigálja, visszamenőleg (1945. január 1-i dátummal) állami tulajdonná nyilvánítva a földet. Méghozzá az egykori tulajdonosok (a mostani tulajdonosok felmenői) magyar vagy német nemzetisége alapján.

Mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel? Az állam szempontjából a legegyszerűbb megoldás az lenne, ha most már konfiskációra nem kerülhetne sor, de a múltbeli konfiskációkat sem kellene jóvátenni. Kérdés azonban, van-e ilyen jogi megoldás. Ugyanis amíg az 1945–48 közti időszakra továbbra is érvényesnek fogadjuk el a dekrétumokat, a bíróságoknak mindig lesz lehetőségük utólagos jogfosztásokra, amikor erre annak idején sor kerülhetett volna, de valamilyen mulasztás miatt mégsem történt meg.

Az állam által javasoltakat két módon lehetne elérni. Az egyik az igazságügyi minisztérium megoldása: dugjuk homokba a fejünket, tegyünk úgy, mintha nem is konfiskációról lenne szó, hanem csak hibák korrigálásáról. A probléma ezzel az, hogy mivel erre a „korrekcióra” most kerül sor, a mostani emberi jogi szabályok vonatkoznak rá. Azok szempontjából viszont nemcsak egy hiba kijavításáról van szó, hanem a magántulajdonhoz való jogba való súlyos beavatkozásról, méghozzá nemzetiségen alapuló kollektív bűnösség alapján. Olyan ez, mintha utólag nem érvénytelenítettük volna a náci korszak törvényeit, és most egy árjásító rendelet alapján koboznák el egy zsidó származású ember házát, arra hivatkozva, hogy erről 1942-ben született döntés, csak akkor nem tudták végrehajtani. Nem kell jogásznak lenni ahhoz, hogy lássuk, mennyire abszurd az ilyen „korrekció”. Ezért ez a megoldás addig működik, míg egy nemzetközi szervezet, például az Európai Unió vagy a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága közelebbről meg nem vizsgálja a kérdést. Akkor viszont Szlovákia súlyos elmarasztalásához vezethet.

A másik megoldás, hogy jogszabály kötelezze a bíróságokat arra, ha olyan tulajdonra bukkannak, amit 1945–48 között konfiskálni kellett volna, de még mindig az eredeti tulajdonosoknál van, akkor hagyják meg az ő tulajdonukban. Ezzel az a gond, hogy a jelenleginél is nagyobb jogbizonytalanságot teremtene. Egyrészt a téves helyzet tolerálását követeli meg, ami jogászoknak nehezen elfogadható. Másrészt nagyon sok különféle hiba miatt lehet eltérés a bejegyzett és a valós tulajdonjog között. A törvénynek azt kellene megfogalmaznia, hogy csak azokat a hibákat tolerálja az állam, amelyeknek korrekciója a dekrétumok utólagos alkalmazását igényelné. Én nem látok olyan megoldást, ami ezt kellő pontossággal és a visszaélések megakadályozásával tudná szabályozni. Mindenképpen kivenne egy eszközt a bíróságok kezéből arra, hogy hibás tulajdoni viszonyokat tegyenek helyre, köztük olyanokat is, amelyeket javítani esetleg indokolt lenne (gondoljunk például az azonos nevű, összekevert tulajdonosokra). Ez teret adhat a csalóknak is.

Az egyetlen megnyugtató megoldás a vagyonelkobzó dekrétumoknak a megszüntetése az 1945–48 közötti időszakra is. Így érhetjük el, hogy a bíróságok most már ne alkalmazzák őket visszamenőleg. Ez a megszüntetés viszont azt jelentené, hogy az 1948-ig már befejezett vagyonelkobzásokat is érvénytelenítenénk. Ez pedig egyéni kompenzációt jelent az akkor elszenvedett károkért – vagy teljes értékűt, vagy szimbolikusat. Ezt a jog tudná kezelni. Kérdés, hogy a politika mennyire.

A megoldás egyik legnagyobb akadálya, hogy nem tudjuk, pontosan mekkora földterületekről van szó. Senkinek sincs kimutatása arról, hogy egy esetleges eltörlés milyen gazdasági hatásokkal járna: hány egykori tulajdonos mekkora földterület iránt nyújtana be kártérítési igényt. Ezért első lépésként az államnak fel kell állítania egy vizsgálóbizottságot, amely felmérné az egyes kategóriába eső földterületek nagyságát, és becslést tenne a kártérítés mértékére. Anélkül, hogy tudnánk, mekkora összegről van szó, nehezen lesz politikai akarat a rendezésre. Biankó csekket ugyanis egyetlen felelős vezető sem szeretne kiállítani. A konkrét összeg viszont mindig emészthetőbb, mint az alaptalan félelmek.

A javasolt rendezés megoldaná a dekrétumokkal kapcsolatos legsúlyosabb aktuális jogállamisági problémát, amit a jelenleg zajló konfiskációk jelentenek. E nélkül nemcsak további jogfosztásokra kerül sor, de súlyosan sérül Szlovákia nemzetközi presztízse is. A földterületek kérdése jól mutatja, hogyan vetül rá a múltbeli igazságtalanságok árnyéka a mai generációkra, és mennyire nem tudjuk túltenni magunkat a múlton anélkül, hogy rendbe tennénk, bármennyire szeretné is Matovič miniszterelnök úr. Fontos azonban tudatosítani, hogy a fenti kérdés a dekrétumokkal okozott károknak csak egy szeletét, az egyéni konfiskációkat érinti. A dekrétumok azonban sok más problémát is okoztak, és ezeknek a jelennel való összefüggése még kevésbé ismert, de annál fontosabb. Ezzel a cikk második részében, a jövő héten foglalkozunk.