Az operabálokon készült felvételeket nézve sokan gondoljuk úgy, hogy túl sok macera az egész, egy vagyonba kerül a ruha, az ember minden mozdulatát bulvárfotósok lesik, az egész csak legutolsósorban szól a mulatásról. De bálba járni régen sem volt felhőtlen szórakozás, sokkal inkább szólt annak demonstrálásáról, hogy valaki a jó társaság tagja, na meg a férjvadászatról. Ráadásul a szervezőket és a résztvevőket is sokkal szigorúbb etikett kötelezte.
„Házi bál alkalmával mindenről bőven kell gondoskodnunk. Nem érdemes ilyen mulatságot rendezni, ha takarékoskodni akarunk. Hogy bált adhassunk, első föltétel az, hogy szállásunk elég tágas legyen és legalább egy, táncra alkalmas szép, nagy szobával vagy teremmel birjon. Ha ennek hiányában vagyunk, jobb ha nem is adunk bált, hanem megmaradunk az estélyeknél, melyek azután táncban végződhetnek, még pedig minden előkészület nélkül, a szőnyegen” – olvasható Wohl Janka 1891-ben megjelent, A jó társaság alapszabályai című könyvében. Ennek megfelelően a bált adó házigazdák minden részletre kínosan ügyeltek: legyen megfelelő helyszín, elegendő képzett szolgáló személyzet, kitűnő vendéglátás, etikett szerinti öltözet és kiegészítő, és persze válogatott vendégsereg, mert a bál igazi rangját a résztvevők adták meg.
Az Osztrák–Magyar Monarchia korszakában fénykorát élte a bálozás és a báli etikett. Szigorú öltözködési és viselkedési szabályok voltak érvényben arra vonatkozólag, hogyan kellett az egyes alkalmakon megjelenni, ki kivel táncolhatott, miről társaloghatott, és hogyan étkezhetett. „Nő, de főkép leány, bálban soha se tüntessen ki senkit. Egyformán szívesnek kell lennie mindenki iránt, s mindig szem előtt kell tartania azt, hogy az avance-ok épen nem vonzzák, de sőt elriasztják a házasulandó fiatal embereket, kik már úgyis hajlandók a bizalmatlankodásra. S azután tudvalevő dolog, hogy a kínált árucikk mindig veszít értékéből.”
A házi bálok rendezése kapcsán az illemkönyvek előírták, hogy csak a „fal mentén helyeztetnek el székek és alacsony díványok. A terem sarkait és az ablakmélyedéseit virágokkal illő díszíteni és a világításnak vakítónak kell lennie. Az étteremben szükséges egész nap fűteni, hogy egyforma kellemes meleg idéztessék elő, hogy a kivágott ruhában és cipőben érkező táncosnők meg ne fázzanak. Este kilenc órakor kellett felkapcsolni a csillárokat – lámpának bálban nincs helye – és meggyújtani a fali gyertyákat.” A vendégek fogadása a háziasszony feladata volt, aki az első teremben, az ajtónál üdvözölte a meghívottakat, s ott állt mindaddig, míg a vendégek legnagyobb része meg nem érkezett. A házi bál elegáns toilette-szobát igényelt, melyet az előszoba mellett rendeztek be, s melyben egy szobaleány tartózkodott, aki a hölgyek toalettjein előforduló baleseteket javította. Szükség volt továbbá egy kis pihenőszalonra is a nem táncolók számára, valamint egy külön szobára, ahol kártyázni lehetett. Az érkező vendéget télen mindig jól melegített toilette-szobába vezették – nőket és férfiakat külön –, ahol teát és likőröket szolgáltak fel, s egy szobaleány vagy inas rendbe hozta a hosszas kocsikázás által esetleg megkárosított öltözetet. Bálok, de még nagyobb estélyek alkalmával sem volt szokás elbúcsúzni a háziasszonytól, a korábban távozók észrevétlenül tűntek el, hogy a többiek mulatságát ne zavarják. Ha a tánc hajnalig tartott, indulás előtt könnyű reggelit, teát, kávét és csokoládét szervíroztak.
A frissítőkre, vacsorára mindig különleges gondot fordítottak, mert az esemény után hetekig beszédtéma volt a társaságban, mit szolgáltak fel. Az első szünórában narancslevet, limonádét, fagylaltot vitt körbe az inas, akit egy másik üres tálcás követett, hogy a kiürített poharakat és csészéket összegyűjtse. A „vacsora lehetett buffet vagy álló vagy ülő souper”. Fagylalt, bonbon, pezsgő és szivar bőségben volt mindig. Gondoskodni kellett megfelelő számú cotillonjegyekről (Franciaországból származó társastánc, mely nagy körrel kezdődik és végződik; többféle táncrészekből áll, és lezárja a bált.) és friss virágcsokrokról is. Ezért „inkább ne is adjon bált, ha ki nem békült azon eszmével, hogy az ilyen mulatság nagy költséggel jár.”
Nem kevésbé volt összetett folyamat a nyilvános bálok előkészítése. Wohl Janka szerint: „a nyilvános bál igen szertartásos, fényes, de ritkán oly kedélyes vigalom, mint a házi bál.” A nyilvános bálok és estélyek eltérő rangúak voltak, attól függően, ki volt a meghívó, avagy a fővédnök személye, hol rendezték, illetőleg milyen társasági köröket invitáltak. Először a rendezőséget választották meg: elnök, másodelnök, választmányi tagok és pénztárnok, s ezek után a védnökök, a patronessek megnyerése következett. Amint összeállt a választmány, a bált a háziasszony vagy háziasszonyok neveivel együtt az újságokban hirdették. A választmány feladata volt a meghívók nyomtatása és szétküldése, a jegyek készíttetése, a terem megválasztása és díszítése, a virágok, cotillonjegyek, táncrendek megrendelése. Szokássá vált az előkelőbb családokat személyesen meghívni: két-két választmányi tag látogatást tett az illető házaknál és a családot részvételre invitálta.
Nyilvános bálban a fiatal leányok ülőhelye anyjuk vagy garde de dame-juk ülőhelye előtt volt, nem ültek le, és nem tartózkodhattak hosszasan egy másik teremben. Az sem volt illő, hogy táncosukkal egyedül menjenek a buffet-be – garde de dame-juknak mindig a nyomukban kellett lennie. A bálok sikerének általános fokmérője az volt, hogy a nyitótáncot hány pár táncolta: kétszáznál kezdődött a skála alsó szintje. Utána sem volt teljesen szabad, a hölgyekre és urakra is szigorú illemszabályok vonatkoztak.
A társas események elengedhetetlen kelléke volt az ún. tánczrend, azaz a díszes, notesz formájú miniatűr programfüzet, amelyhez ceruza is tartozott, hogy a táncok – például a csárdás, keringő, lengyelke, négyes vagy a tipegő – felsorolása mellé bejegyezhesse a nevét az a gavallér, akinek a hölgy a táncot odaígérte. A táncrendek mindig a bált adók jelvényeit viselték, egyiken-másikon a rendezők névsora is olvasható volt. Tartalmazták a „szünóra előtti” és „szünóra utáni” táncok sorrendjét, nevét. Részük volt egy kis zsinóron függő akasztó is, mellyel a hölgy ruhájához vagy legyezőjéhez lehetett rögzíteni. Az apró ceruzát kapocs rögzítette. A bálba érkező hölgyek általában a bejáratnál, tálcára rendezve vehették át a táncrendet – esetenként az ünnepi vacsora menükártyája mellé tették –, vagy már a bál megrendezése előtt átadták, elküldték a rendezők. A 19. század utolsó harmadában és a század fordulóján díszműiparosok, könyvkötők, ötvösök hada foglalkozott táncrendek készítésével, ötvösműves remekek, zománcmunkák, bőrből, selyemből, bársonyból, fából készült mesterművek is találhatók közöttük.
A tánctudás alapvető eleme kellett, hogy legyen minden fiatalember és hölgy eszköztárának. Ahogy Wohl Janka is írja, a századfordulón megjelent egy hanyatló tendencia, ugyanis „napról-napra szaporodik azon fiatal emberek száma is, kik 20–26 éves korukban már nem táncolnak. – Zwikkeres vagy monoklis szemmel járják végig a bálokat, a táncosnők toilettjeit kritizálják s legfeljebb arra szánják rá magukat, hogy valamely elegáns, ünnepelt asszony mellé ülve, vele egy félórát elcsevegjenek.” Aki viszont táncolt, annak a formákat be kellett tartania. Az etikett szerint tisztek sohasem táncoltak karddal, sem pedig sarkantyúval. A kesztyűt a bál folyamán le nem húzhatta sem a táncos, sem a „táncosné”. A táncosnő tánc közben zsebkendőjét vagy legyezőjét azon kézben kellett tartania, melyet táncosának vállára helyezett. A táncos, aki egy hölgyet előre lefoglalt, az illető tánc zenéjének első hangjaira odasietett – nagy illetlenséget követett el, aki táncosnőjét hosszasan várakoztatta – és meghajtotta magát. A nő felállt s karját táncosa karjába fűzte. A táncos jobb karjával fogta át a táncosnőt. Midőn a tánc véget ért, a táncos újból karját nyújtotta, majd táncosnőjét helyére vezette. Ott ismét meghajolt előtte, mire a táncosnő fejbólintással bocsátotta el.
A táncosnők kénytelenek voltak mindenkivel táncolni, s ha fáradtság ürügyén kosarat adtak egy táncosnak, ezt a táncot már nem táncolhatták mással. Ha egy fiatal hölgyet nem kértek fel táncra, a világért se mutathatott rosszkedvet, hanem illő volt fesztelenül és kedélyesen beszélgetnie szomszédnőjével, hogy elhanyagoltságát palástolja. Egy finom hölgy soha sem táncolt nyilvános bálban olyan úriemberrel, ki nem lett számára bemutatva. Az illem és jó modor megkívánta, hogy a táncosnő éppoly rendezett toalettel hagyja el a bált, mint amilyen minőségben a terembe lépett. Valóban elegáns úrinők megjelenésükben még a bál végével is megtartották azt a csínt és frissességet, mely legfőbb bájuk volt. A felbomlott frizura és a foszlányokra tépett ruha árulkodó jelek voltak, hogy más is történt a bálon, mint illendő.
A rendezetlen külső a tartózkodás, a csín és rendszeretet hiányáról árulkodott. Wohl Janka szerint „a nő, ki reggelig táncolt, s ki a nyitott ablaktáblákon beszivárgó napsugár fényében sem veszti el arca rózsáit, kinek öltözete és hajfodrozata nem szenvedett az áttombolt éj alatt, az egészséges, fiatal, rendszerető és tartózkodó – egyszóval a feleségek ideálja!”
Ami az öltözetet illeti, „az egészen kivágott ruha azonban csak bálba dívik, vagy olyan nagyobb estélyekbe, melyeken táncolnak is” – olvasható Wohl Janka könyvében. A báli öltözet külön művészet volt, ahogy az 1891-ben megjelent könyvben is olvasható. „Tulajdonképen senki sem öltözködhetik tökéletes ízléssel, kinek nincs reá tehetsége – mert az öltözködésre ép olyan tehetséggel kell birni, mint valamely tudományra vagy művészetre – de minden müvelt nő vagy férfi öltözhetik csínnal és – illőn.” A csin/csín szó kettős jelentéssel is bírt – szemeket gyönyörködtető rend, mód, és társalgási illem, udvariasság, pl. csinnal meghajtani magát; csinnal lépni, lejteni. Ebből származik a csinos jelző. Az illendőség pedig Wohl Janka szerint az öltözetnél annyit tesz, mint összhangban állni nemcsak „alakunkkal, korunkkal és egész lényünkkel, de állásunkkal és körülményeinkkel, valamint azon alkalommal is, melyen viseljük”. Ez ma is érvényes és nem csak a báli toalettet illetően.
Az elegáns úri közönség a jelmezbálokat is szívesen látogatta. Ezekről éjfélkor vagy legfeljebb éjfél után távozott, „minthogy ez órában tartották bevonulásukat a debardeurök s más efféle álarcosok s a bál elevenebb, azaz kicsapongóbb szintet kezdett ölteni.” (A debardeur jelentése kirakodó- vagy kikötőmunkás, itt az alsóbb néposztályt jelenti.) Wohl Janka szerint „a jó társaság hölgyei, kik dominóban látogatnak álarcos-bált, nem lehetnek elég óvatosak. Már öltözetüknek is kifogástalannak kell lennie, s minden ízében el kell árulnia az úri nőt. Az elegáns dominó többnyire fekete, s habár készítésmódjára nézve egyszerű, de drága szövetből készülhet, s gazdag fekete csipkével lehet borítva.” A dominó korabeli jelmezruha, mely rendszerint fekete vagy színes selyemszövetből készült.
A báli kiegészítőkről így ír Wohl Janka: „cipőnek, keztyünek kifogástalanoknak kell lenniök, miután a férfiak azt állítják, hogy ezekről ismerik fel legkönnyebben: úri nővel van-e dolguk, vagy sem. A finom dominó nem engedi, hogy álarcát felemeljék vagy hozzányúljanak. A férfiak az első öt perc alatt tudják, mihez kell tartaniok magukat azon növel szemben, ki többé-kevésbé szellemdúsan társalog velők, titkaikat tudja, s gyengéiket gúnyolja vagy ostorozza.” A társasági eseményekre vonatkozó szabályok ekképpen intik mértéktartásra, visszafogottságra a hölgyeket: „A finom és tiszteletreméltó hölgy társalgásában megjelenhet minden elevenség, csipösség, de még kacérság is, mégis van valami érintetlen, tartózkodó, mi mindig imponál a férfiaknak, kik ösztönszerűleg érzik, hogy minden ügyesség dacára sem lesznek képesek a beszélgetést oly térre átvinni, melyre tisztességes nő nem követheti őket.” Mindezek után bárki elismerheti, hogy egy bál teljes mértékben igénybe vette a hölgyeket, és minden ilyen társasági esemény után egy hétig volt mit kipihenniük. Utána pedig készülhettek a következő bálra.
Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.