Báli szezon

Tudvalevő, hogy vízkereszt után kezdődik a farsangi időszak, mely egészen hamvazószerda napjáig tart. Jól kifundálták ezt őseink: a pihenő, nyugvó, a bendőtelítő napok, a karácsonyfák pőrére vetkőztetése után kezdetüket vették a dínomdánomok, mulatozások. Bár egyes vidékeken az ünnepek közötti János-napon, főleg akkor, ha hétvégére esett, az Istvánokat, Pityukat, Piftákat is köszöntve bálokat szerveztek. Nem tudom, mennyire dívik ez napjainkban, nincs nagy áttekintésem erről, de az bizonyos, hogy kamaszkorom hajnalán, a szerelem kicsírázásának, majdan szárba szökkenésének idején számon tartottam ezeket a csinnadrattás víg napokat. Pedig hát sem Jancsikban, sem Pityukban nem bővelkedett a szűk rokonság, a faluban annál több volt belőlük.

Batyubálként hirdették meg, azaz minden család hozott magával ezt-azt, borkorcsolyaként rágni- és csipegetnivalót, hozzá meg kortyolnivalót is a színesen felszalagozott, kikrepp-papírozott, jól befűtött kultúrház nagytermének megszámozott asztalára. A nagy kályhában lobogott a tűz, pattogott a háncs, a tűzbiztos ráöntött egy-egy szeneskannányival, kitartott a brikett egy-két óráig.

Minden kultúrháznak, ugyebár, megvan a maga mérete, formája, befogadóképessége és színpadtere, ezért én most szülőfalum „Zé-akcióban” felépített kultúrotthonáról ejtenék – még mielőtt a tánclejtésre terelném az olvasó figyelmét – egynéhány szót. Tíz-tizenkét éves lehettem, mikor a nánaiak szinte hónapok alatt felépítették a falu központjában az ifjúsági házat, hivatalos nevén. A köztudatban a kultúrház megnevezés terjedt el, de az biztos, hogy az én időmben, s talán ma is, az ifjúságot is szolgálja. Ugyanis nemcsak színjátszópróbák, kiállítások, bemutatók, író-olvasó találkozók, hanem sportrendezvények, kiváltképp pingpongkupák és -csaták tarttattak meg falai közt. És természetesen lakodalmak, mulatságok, bálok, batyubálok, Csemadok-bálok, farsangi bálok és sorolhatnám.

Napokkal előtte megvételre kerültek a jegyek: rokon a rokonnal, szomszéd a szomszéddal, férj a feleséggel természetesen, jegyes a jegyesével érkezett meg és ült le ki-ki a maga előre kiszemelt helyére. Azok, akik még nem voltak elkötelezve, a balkonon foglaltak helyet. Ez volt a korosztályombéli legények, újsütetű szerelmespárok helye. De jobbára a magamfajta nőhiányban szenvedő, de nótázásra és könnyű flörtökre alkalmatos legénytollas fiatalurak lépcsőztek fel a „kakasülőre”. Onnan, felülnézetből kitűnő kilátás nyílott a bálozó vendégekre. Fogadásokat lehetett tenni, kapható-e Juliska vagy Mariska egy-egy táncra. Onnan föntről lehetett eldönteni, hogy ki kit kér fel, s ki kivel fog majd táncra perdülni. Persze, voltak azért kötöttfogású, kötelező érvényű táncok is, ezeken jobb volt minél előbb túlesni. Ez volt a konvencióknak megfelelő, anyukákkal, nővérekkel, hugIcákkal és rokonlányokkal való tánc.

Amikor már mindenki megfelelt az etikettnek, jöhettek az izgalmak, melyeket a felhörpintett bormennyiség oldott valamelyest. Mert, ugye, tíz után az ember nem vágyódik víz után... S ha már éjféltájt álomelhessegető italként a cukor is feloldódott a forró, zaccos feketében, kezdődhetett a dáridó. Ilyenkor már a zenekar is mulatósabbra fogta az akkordokat. A falatkákra, a sós mogyorókra jobban csúszott a bor is, akárcsak táncparketten a Boris. Még a fogadások is merészebbek voltak erre vagy arra a kisleányra. S ha ez vagy az a legény kosarat kapott, nem kellett sokat sopánkodnia, megvigasztalták balkonos társai, s vigasztalásul, ha nem a nótára, akkor a kultúrház előterében egy hosszú szálú ünnepi, báli cigarettára gyújthatott rá.

A tombolajegyek, a töpörtyűs pogácsák is szép számmal fogytak ám. Az éjszakai órákban minden percről percre fogyott, ellentétben Határ Győző regénycímével – Az éjszaka minden megnő. Üvegekből a bor, a táncolókból a szusz, az éneklőkből a nótával együtt a levegő, a szeneskannából a brikett, s pitymallatkor a hold is teljesen elfogyott az ég pereméről. A hajnali derengésben a báli cipők kopogása hallatszott a házak előtti járda fagyos kövezetén. Szomszéd a szomszéddal, jegyes a jegyesével, férj a feleséggel jobb esetben kéz a kézben térhetett haza. A „balkonoslegények” is nyugovóra tértek. A lovagabbja – ha a lány szülei engedték – még egy kis ideig édes kettesben lehetett vágyának megtestesítőjével, ám volt, kinek a vágyát a teli borosüveg testesítette meg s elégítette ki. De félre ne érts, kedves olvasó, senki sem vitte túlzásba sem a lány, sem a bor fogyasztását. Mind a borivó legények, mind a szülők féltette lányok józanok és érintetlenek maradtak a fagyos farsangi bálok idején. Erről a hajnali mínusz tíz-tizenkét fok is gondoskodott.