Bagdad benzint tankol, olajlámpát vesz, és készül a háborúra

Olajlámpaárus kínálja portékáját egy bagdadi piacon TASR/AP-felvétel– Szaddámnak mennie kell! – mondja kicsit sem csodálkozva, sőt talán némi megnyugvással Haider, a bagdadi csirkesütöde tulajdonosa. Nézem ezt a negyven körüli férfit. A szemem sem rándul.

– Rosszul mondtam? – kérdez vissza csodálkozva, hogy nem lát az arcomon semmi különösebb reakciót.

Az étterem tele helyiekkel, állítólag ez a legjobb a környéken, így aztán most is tömve van.

Megérkezésem után jártam már ebben az étteremben. Akkor is beszélgettem Haiderrel. Illetve dehogy beszélgettem, csak sokatmondóan hallgattunk. Ő próbálta megfejteni, mit kérdeznék, én pedig az ő félelmes hallgatásába és nézésébe láttam bele sok mindent.

Ez a Bagdad már nem az a Bagdad, ami volt. Akkor a félelem és a hallgatás áttörhetetlennek tűnő fala állta útját minden kimondandó gondolatnak. Akkor jobban tette az étteremtulajdonos Haider is, hogy a hallgatás biztonságot adó némaságába zárkózott.

– Elegem van a rettegésből! – mondja hirtelen ez a korán őszülő férfi arra, hogy továbbra is reakció nélkül hagyom az előbbi mondatát.

A félelem és a hallgatás fala két héttel ezelőtt repedezett először. Több százan hallgatták akkor az ENSZ-fegyverzetellenőr, Hans Blix jelentését a világszervezet előtt a BBC arab nyelvű adásában. A gépkocsialkatrész-kereskedő az Al-Rasheed, Bagdad legforgalmasabb utcájának embere, aki csak annyit mondott az egészre: háború!

A nyüzsgő bazárhoz hasonló, kiabálástól hangos kereskedőutca most kihalt. Ő is lehúzta tegnap a rolót. Egy-két kereskedő mert csak kinyitni, de már ők is vevő nélkül maradtak. A lüktető Bagdad üres szellemvárossá változott az elmúlt éjszaka. Szinte egyedül autózunk a félelmetesnek tűnő üres utcákon bagdadi barátommal, a szobrászművésszel.

Mondom neki, mit mondott a csirkés ember, hogy Szaddámnak mennie kell.

– Tudod – vág a szavamba –, a tíz körmünkkel fogjuk a szemét kikaparni, ha ellenünk használ biológiai fegyvert.

A zötyögő autóval a Tigris egyik hídjára hajtunk fel.

– Ez is Szaddám Huszein. Minden Szaddám Huszein. A kórház, az utca, a lakótelep, a híd. Őrült ez az ember! – mondja indulatosan, hogy túlbeszélje a végnapjait élő autó csörgését.

A híd másik oldalán egy szálloda kávézójába ülünk be. Vizet hoz a pincér műanyag palackban.

– Olyan ez az egész, mint ez a műanyag palack – mutat a szobrászművész a vízre. Kézbe veszi, és nyomni kezdi az oldalát a lezárt műanyagnak. Nyomja, nyomja, már két kézzel szorítja. Egyszerre csak puha sercenéssel megreped a palack oldala. Lassú cseppekkel szivárog a palackból a víz. A barátom nem enged a szorításból. Hirtelen nagyot reccsen a palack, és ömleni kezd a víz belőle. Átáztat mindent a kávézó asztalán.

– Érted? – kérdezi a szobrász.

Másnap reggel felbolydult méhkashoz hasonlít Bagdad. Minden benzinkútnál kígyózó sorok. A roncsautók gazdái műanyag kannákkal jöttek sorba állni. Bagdad ma reggel bűzlik. Sokan az áramfejlesztő generátorokat próbálják beindítani. A várost a gázolaj szaga ülte meg.

A luxusszálló galériájában a tulajdonos már pakol. Összeszedi a hamisított Rolexeket és a százévesnek mondott szőnyegeket. A sarokban tévé szól. Valami Szaddám-klip. Ezrek ünneplik a vezért egy régi felvételen.

Legyint egyet a kezével a galéria tulajdonosa, kikapcsolja a tévét, és elröhögi magát a sötét képernyőn.

A szerző a Klub Rádió 95.3 kiküldött tudósítója