Az utazás és a körülmények

Szívesen írnám, hogy mi ébresztett az első coimbrai reggelemen, de az jobban foglalkoztat, hogy mennyire nehezen aludtam el. 

Hogy én mennyi helyen hallottam és olvastam már azt a közhelyet, hogy a leégés később bosszulja meg magát! De azt, hogy ezúttal megértem, mi az, amit eddig elnagyoltan nyugtáztam, hát, azt nem gondoltam volna. Pedig bizony azon a napon, amikor elhagytuk Portót, elvezettem a Praia do Senhor da Pedra nevű óceánparti szakaszra, ahol a parton töltött cirka hat óra alatt sikerül stoptáblavörösre égnem – pedig nem csináltam egyebet, csak Andrew Mortonnak a sussexi hercegnéről írt könyvét olvastam, meg egy Tolnai-monográfiával barátkoztam. Rákóczi István tanár úr, aki portugál történelemre tanított az egyetemen, életem egyik legjobb vizsgaélményét követően figyelmeztetett, ne számítsak arra, hogy Portugália Spanyolország meghosszabbítása, már ami az időjárást, az óceánszakaszokat, a víz hőmérsékletét illeti. És tényleg: a hullámvert vízbe egyáltalán nem engedett bemenni sem a naptól és sótól szárított arcú vízi mentő, sem a fenekét látványosan kigömbölyítő hölgytársa. Az ember csak itt érti meg, milyen elnagyolt ötlet lenne a kizárólagos tengerparti nyaralás Portugáliában. Legalábbis azon, hogy azt mondják, a Pireneusi-félsziget ezen szakaszán júliusban a 19 fokos vízhőmérséklet különlegesnek, mi több, melegnek számít, el lehet gondolkozni. 

Sok dologban felelőtlen vagyok, így tartják többen. Abban, hogy miként bagatellizáljam el a napfény hatását, minden bizonnyal. Talán a privát életben is, legalábbis a portugáliai utazásra egy családi és magánéleti mizéria is rányomta a bélyegét. Ezek együtthatása hétköznapian fura álmokat hozott, volt mit írnom a tavaly kezdett álomnaplómba. Mindenesetre a megpróbáltatások ideig-óráig kizárhatóak az ember életéből, idővel pedig csak eljön az „aztán megint mehet minden tovább” fázisa. De az kétségtelen, hogy nem nagy élmény úgy várost nézni, hogy minden mozdulatodnál vágja a lábhajlatodat a bermudanadrág. Valaki biztosan úgy írná az én esetemet illetően, hogy az utazó számára nem voltak kézenfekvőek az utazás és a körülmények összefüggései… (Az, aki olvas Esterházyt, tudja azt is, hogy a magyar irodalom néhai jelensége melyik művében írt hasonlót. Azért mondjuk csak meg: Hahn-Hahn grófnő pillantása.) Kétségtelen az is, hogy Coimbra szívében ezzel és hasonlókkal a legkényesebbek sem törődnek.  

Már a Veronica – nem túl szép negyvenes nő, tizenéves kislánnyal, aki a képes Bibliát olvassa a lépcső tetején, amikor elfoglaljuk a szállásunkat; egyébként a Szent Kereszt-templomban orgonista, az angolja pedig franciásan pocsék – által tulajdonolt és üzemeltetett, nagy közös konyhás és ebédlős szálláshelyünkön számba vettem a Mondego feletti dombtetőre épült város nevezetességeit. Coimbráról sokat tudtam; elsősorban a coimbrai egyetem, amely a legrégebbi az országban, valamint Dom Pedro – a későbbi I. Péter király – és Inês de Castro szerelme került a fókuszomba. A nevezetes viszony színhelyei érdekeltek leginkább, de a rút külvárosból a fellegvárként magasodó óváros hívogatott leginkább.

A kánikula vagy egyéb tényező miatt Coimbra belvárosa kihalt. Egyszóval: alig járnak az utcáin. Tulajdonképpen nincsen olyan napszak, amikor igazi élettel találkoztunk volna. Igazán populáris helyszín is bajosan akad, talán az egyetemváros kivétel ez alól. Előzőleg érdeklődéssel olvastam arról a bizonyos fekete köpönyegről, amelyet az egyetemisták viselnek, az útikönyv szerint úgy tűnhet, mintha az ezt viselő hallgatók denevérként szárnyalnának keresztül a város utcáin. És mit ad isten, az első megállónkon, az egyetemhez vezető lépcsősoron ki megy el mellettünk? Egy fiatal luzitán hölgy, földet súroló vékony, fekete anyagból készült köntöst vonva maga után. Aztán három kísérőjével eltűnik a látókörünkből, mi pedig felcaplatunk a falakon belülre, a salazari szocreál épülettömbök között álló szoborig, amely I. Dénes elképzelt alakját idézi.

Előtte, mintha neki tisztelegnének, katonás rendben parkolnak az autók. Onnan nincsen messze a Tudományos Múzeum, amely noha a kontinens egyik legjelentősebb ilyen kiállítóhelye, a növény- és ásványtan, földrajz, őstörténet, csillagászat és orvoslás témakörébe sorolandó kétszázötvenezer bemutatott tárgyával sem kelti fel igazán a figyelmet. Az épület kívülről impozáns, a felhalmozott „kincsek” viszont önmagukban nem túl izgalmasak annak, akit ezek a tudományterületek nem szólítanak meg. Hiába olvashatóak angol és portugál nyelven az információs táblák, kevés a valóban interaktív lehetőség, így a kisebbek feltehetően csak a kiszuperált-kipreparált állatokra fognak rácuppanni. Mindenesetre Pombal márki, aki a lisszaboni földrengést követően megreformálta egész Portugáliát, kétszáz év távlatából is főhajtást érdemel – egyebek mellett azért, mert elkezdte felzárkóztatni az európai szinthez képest elmaradott portugál oktatási rendszert. 

Ezen a helyszínen jegyet váltottunk a többi egyetemi nevezetességre. A barokk óratoronyból érdemes pillantást vetni az intézmény főterére, ahol az utókor által a Kegyes ragadványnévvel megkínált III. János szobra áll. A város nagy tisztelettel tekint rá, hiszen ő helyezte vissza az egyetem székhelyét Coimbrába. 

A Szent Mihály-kápolna egyike a legszebb portugál egyházi emlékeknek, a mánuelista stílus apró modellje. Egyúttal igazi matuzsálem, hiszen építését 1517-ben kezdték meg, későbbi korokban többször átalakították. A falatnyi helyre az egyetem pólóját viselő fiatalok létszámkorlátozással engedik be a látogatót – ez a szűk belső mellett a faragott oltár, az öblös orgona (ez egyébként tipikus ibér munka, barokk elemekkel teletűzdelve; ünnepi alkalmakkor megszólaltatják) és a díszes csempék, falfestmények láttán teljesen rendben van. Ha kijövünk, célszerű nem az ajándékbolt, hanem a Minerva lépcső felé venni az irányt, a Bilbioteca Joanina, az egyetemi könyvtár a barokk bibliotékák között is vetekszik az első helyért. Ahogy várható, előre kell jegyet váltani ahhoz, hogy vezetett túrával az egykori királyi palota börtönrészlegén keresztül eljussunk a porosodó, részben megsárgult, részben feketévé kopott könyvekig. A lenti – roskadozó fa könyvszekrényeket, asztalokat felvonultató – teremben lehet fotózni, de az egy szinttel felette lévő épületrészben már elő sem lehet venni a kamerát. Talán nem mondok hülyeséget azzal, ha azt írom, eszembe sem jutott. Mesés gazdagság, ez fogadott az olvasóteremben, ahol mintegy háromszázezer régi könyv viseli szótlanul az idő múlását. Oltári belmagasság, amely a trompe l’oeil freskókkal kiszakad a valóságból, robosztus falépcsők, keleties motívumvilágú galéria. És Coimbra hiába a múlt városa, ez a féltve őrzött könyvtár máig a tudósok Mekkája, a legszerencsésebbek hosszadalmas procedúrával kutatásra is bebocsátatást nyerhetnek.

Ha szemben állunk a tágas belső udvarral, az egyetem jellegzetes homlokzatának látványa fogad minket. A nívós oszlopsor alatt 18. században emelt szobrok állnak, megéri pillantást vetni rájuk, hiszen akkor kerültek ide, amikor Pombal márki megreformálta az oktatást. 

Évszázadokon át a Sala Grande dos Actos szolgált a legimpozánsabb egyetemi ünnepek színhelyéül, itt tartották a diplomaosztókat, fogadásokat és egyéb kiemelt rendezvényeket. Hajdanán több eseményt foglalt magában a praxe académica, de a ceremóniák közül több túlélt. A nem túl távoli múltban itt vehette át díszdoktori oklevelét Jose Carreras spanyol tenor, valamint egy nála megosztóbb figura, Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke is. (Érdemes megnézni, milyen csodálatos, már-már egyházi öltözetben és pápai tiarához hasonló fejfedő viselése mellett zajlik egy ilyen ünnepség.) 

A falon a portugál királyok portréja csüng, a sötét termet óriási csillárok világítják meg. A tudomány fennköltebb, mint a hívságok, ez jutott eszembe a termeken végigsétálva, hiszen több helyütt omladozik a vakolat, némelyik helyiségben az ajtó legalább kétszáz éves, máshol a megkopott szobrok kezdtek el potyogni. Mégis, a természetes látvány számomra sokkal többet ért, mint amennyit egy csillogó, felújított épületrész jelenthetne. Tudom, akadna olyan, akivel lehetne erről vitatkozni, de szerintem a történelem nem visszaépíthető, a patinát nem képes helyettesíteni a restauráció. 

Két teljes napot töltöttünk Coimb­rában. De úgy nem lehet elbúcsúzni a várostól, hogy ne keresnénk fel a Szent Kereszt-templomot. Az Ágoston-rendi szerzeteseknek alapított templomot imádni fogják azok, akik szeretik a történelmet: itt került sor a portugál történelem egyik legbizarrabb eseményére. I. Péter király, vagyis Dom Pedro itt büntette meg titkos hitvese, Inês de Castro gyilkosait, mégpedig azzal, hogy exhumáltatta az asszony holttestét, majd maga mellé ültette a trónra. A nemeseknek pedig koronás főhöz méltóan kellett csókot lehelniük annak az asszonynak a rothadó kezére, akit kasztíliai származása, valamint a királlyal a törvényes feleség, Konstancia halálát megelőzően is folytatott románca miatt megvetettek. Ekképpen vett elégtételt a 14. századi uralkodó, a nemesasszonyt pedig holtában Portugália címzetes királynéjává nyilvánította. A helyszínválasztása is tudatos volt, ugyanis ebben a kolostorban éltek együtt, a viszonyukból született négy gyermekük társaságában – szinte a teljes portugál nemesség rosszallását elszenvedve. Kívül esik a városon a Quinta da Lágrimas, de azok, akik fogékonyak a középkori romantikára, örömüket lelhetik abban, ha felkeresik a helyszínt, ugyanis a legenda szerint itt – a szerelmes trónörökös apja, IV. Alfonz rendeletére – ölték meg a szeretőt. Sőt, úgy tartják, a könnyek kútja, amely ma is csobog, állítólag ott tört fel a földből, ahol a gyilkos lefejezte Inêst – karon ülő gyermeke szeme láttára. 

Ha még valamiért, akkor a csodálatos királysírok miatt is el kell menni a Szent Keresztbe. Nem titok, hogy évek óta megbéklyózva állok az uralkodósírok előtt. Eddig fél tucat országban kerestem fel koronás fők és trónörökösök, dinasztiatagok sírhelyét, összesen mintegy 300 személy végső nyughelyét. A portugál államalapító Alfonz, akit 1139-ben kiáltottak királlyá, különleges figura, tumbája hadvezérként ábrázolja. Érthető is, hiszen függetlenné tette Portugáliát, de például fiát, a későbbi Sancho királyt (szarkofágja az apjával szemben áll) a nemzeti haderő élén felmentette egy mórok ostromolta városból – akkoriban, amikor hetvenéves korban járt. Egyébként néhány évvel ezelőtt egy nemzetközi kutatócsoport megpróbálta kérvényeztetni azt, hogy felnyithassák a sírboltját, de az akkori portugál kormány határozott nemmel zárkózott el a kérés elől, mondván az államalapító szinte szakrális személy. Tulajdonképpen olyan egyéniség, mint a magyarok Szent István királya.

A Baixa, a bevásárlónegyed által fémjelzett belvárostól jó félórás sétával, a Mondego feletti hídon átkelve közelíthető meg az Új Szent Klára-kolostor. Kertjében magasodik a finom vonalú királyné, Aragóniai Izabella márványszobra. A templom oltára felett, a magasságban áll az érckoporsó, amelyben a királyné maradványai nyugszanak. Mélyen vallásos, feketébe öltözött vidéki asszonyok társaságában léptem az oltár elé; közülük csak engem érdekelt az a néhány sírkő, amely a kolostor részben, jelöletlenül áll, valamint az egykori, színes szarkofág, amelyben a királyné kezdetben – a szentté avatását megelőzően – nyugodott. Izabella egyébként a magyarokhoz is kapcsolódik, ezt egyből közölte velem a templomszolga, hozzátéve, hogy Árpád-házi Szent Erzsébet nagyunokahúga, ennélfogva II. András dédunokája volt. 

Azt hiszem, kevesen fordulhatnak meg a templomban abból az indokból kifolyólag, amely engem a Szent Kereszt és az Új Szent Klára esetében odaűzött. Nem tévedek, ha azt állítom, soraim olvastán nem alakul ki hirtelen támadt érdeklődés a perifériából kieső közép-portugál város iránt, pedig Coimbra kulturális vonulata adott lenne ehhez. Azok, akik kevésbé fogékonyak a múltra, az állatmintás kerámiák városát, esetleg a sertéstenyésztő térség központját is meglátják Coimbrában. 

Mészáros Márton