Az üres székek politikája

Az európai integrációs folyamatban szinte a kezdetektől folyt a vita a szervezet jövőbeli formájáról és funkciójáról. Két fő koncepció állt szemben egymással: a „nemzetek feletti” és a „nemzetállamok” Európája. Az első koncepció alapja az volt, hogy a döntő szó a döntéshozatali folyamatokban az „összeurópai” szervek kezébe kerüljön. A nemzetállamok Európájának (Europe des Patries) fő szószólója az ötvenes évek végétől Charles de Gaulle tábornok Franciaországa volt, amely szerint a döntéshozatali folyamatokban az egyes tagállamoknak, illetve kormányaiknak kell, hogy domináns szerepe legyen (innen a „nemzetállamok Európája” elnevezés) és nem a nemzetek feletti - közösségi szerveknek. De Gaulle úgy vélte, hogy az európai integráció Franciaország számára veszélyes irányba - a nemzetek feletti Európa felé halad. Ezt szerette volna megakadályozni 1965-ben, amikor kirobbantotta az európai integráció addigi legnagyobb válságát. Franciaország képviselői fél évig bojkottálták a közösségi intézmények munkáját. Ezt a politikát ezért az „üres székek politikája” elnevezéssel illették. Ez gyakorlatilag a döntéshozatal megbénulását jelentette, mivel a döntések elfogadásához az összes tagállam hozzájárulására – tehát szükségszerűen jelenlétére – szükség volt. A válság végül az úgynevezett luxemburgi kompromisszummal zárult, amelynek legfontosabb mondata a következő: „Ha a Bizottság javaslata nyomán többségi szavazással kellene dönteni olyan kérdésben, amely egy vagy több tagállam számára létfontosságú, a Tanács tagjai a közösség és a tagállamok közös érdekeit figyelembe véve, ésszerű határidőn belül olyan megoldást keresnek, amely minden tagállam részéről elfogadható.” A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ha valamelyik tagország valamilyen kérdésben alapvető nemzeti érdekre hivatkozik, akkor arról az országoknak konszenzust kell elérniük. Ez pedig nem más, mint a vétójog biztosítása az egyes tagállamok számára, ha úgy ítélik meg, hogy a nemzeti érdekeik forognak veszélyben.