Az otthon fészekmelege nem pótolható semmivel

A kis család életmeséje egyszerűA szerző felvételeAmikor a Gyurcsó István-emléknapon neki ítélték a Csemadok dunaszerdahelyi területi választmánya által felajánlott ösztöndíjat, a jutalmat könnyekig meghatódott özvegy édesanyjának, Mária aszszonynak is megköszönte. A kis család életmeséje egyszerű, nem kergetnek álmokat, s hiszik, hogy a nehézségek mellett mindig akad valami fogódzó, valami biztató is.

Gyurkovics Mária három fiúgyermeket nevelt fel. Gábor a legfiatalabb, tizennyolc éves, a Karvai Mezőgazdasági és Kertészeti Szakközépiskola diákja. Kései gyermek – mondta az édesanyja –, tíz évvel idősebb Tibor bátyja már családot alapított, és elköltözött otthonról. Péter, a középső fiú és Gábor között kilencévnyi a korkülönbség.

– Amikor kiskamaszok voltak, sok volt a tíz év – nevetett az édesanyjuk. – Tibi és Peti nemigen foglalkoztak Gáborral. Ő ugyan ment volna utánuk csavarogni, de ha csak lehetett, lerázták. Mégis elmondhatom, hogy szerencsém van a fiaimmal. Egyikük sem volt soha szófogadatlan, akaratos vagy felelőtlen. Igaz, nem is nagyon hagytam őket szabadjára. Emlékszem, Tibi elsős volt, de már rá lehetett bízni, hogy az egy évvel fiatalabb öccsét hozza haza az óvodából. Akkoriban ugyanis a szőlészetben dolgoztam, és később értem haza, mint ők. De addig jól elvoltak egymással. A férjem, Tivadar traktoros volt, és a házasságunk első pár évében a Garamkövesdhez közeli majorban laktunk, ott épültek új lakások. Később éppen a gyerekek miatt költöztünk be a faluba. Hogy könnyebb legyen az óvodába-iskolába járás. Sikerült egy kis házat vennünk, s azóta is itt élünk. Szerényen vagyunk, de én úgy gondolom, hogy az otthon fészekmelege semmivel sem pótolható. Ezt mindig szem előtt tartottam. Mindig be tudtam osztani úgy a munkámat, hogy a gyerekekre külön-külön is jusson idő. A szövetkezetben a sertéshizlaldában dolgoztam. Igaz, legtöbbször már hajnali háromkor keltem, de mire a férjem munkába indult, én hazaértem. Váltottuk egymást, s mindig volt valaki a gyerekekkel. Amikor Gábor pici volt, a délutáni etetéskor őt is vittem magammal az istállóba.

Gábor: Ezt többször is emlegetik, de én sajnos végképp nem emlékszem. Pedig biztosan érdekes lehetett. Azt tudom, hogy amíg kisebb voltam, az idősebbik bátyámmal voltam bizalmasabb viszonyban, most viszont Petivel is megtaláljuk a közös hangot.

Péter: Hát igen, felnőtt, megférfiasodott az öcsém, s már komolyabban el lehet vele beszélgetni. Édesanyánkkal is kitűnő a kapcsolatunk, de vannak olyan magánjellegű dolgok, melyeket inkább egymás között vitatunk meg. Gábor és én voltunk azok, akik mindenbe belekóstoltunk. A fonástól a famunkákig mindenféle kézműves dolgot kipróbáltunk. Én egy ideig makraméztam, de inkább csak hobbi szinten. Gábornál bevált a kosárfonás, már volt egy csomó kiállítása is.

Az édesanya: Azt hiszem, a fiúk a férjemtől örökölték a kézügyességüket. Ő volt az ezermester a családban. Még a hatéves kisunokám, Brenda is szívesen rajzol, festeget. Sajnos szegény párom nagyon korán, alig negyvenhat évesen itt hagyott bennünket. Régebben már volt egy infarktusa, a tüdejét is műtötték, de mindkétszer kilábalt a betegségből. Aztán 2001 májusában epegörcsökkel vitték be a kórházba. Megoperálták, és utána már csak tíz napig élt. Az nagyon nehéz időszak volt lelkileg is, anyagilag is. Gábor tizenhárom éves múlt, a szövetkezet megszűnt, én munka nélkül maradtam. Most is az özvegyi nyugdíjamból élünk. Tibor fiam mezőgazdasági gépszerelőnek tanult, Péter asztalos. Kis kerülő után Gábor is az asztalos szakmát választotta.

Gábor: Valójában mindig is az volt az álmom, hogy fával dolgozhassak. De a falunkkal szomszédos Párkányban, ahová alapiskolába is jártam, a szakmunkásképzőben csak géplakatos szakra lehetett jelentkezni. Majdnem megalkudtam, hogy jó lesz az is, részint, mert tartottam a felvételitől, másrészt mert ez volt a legközelebb, vagyis a legolcsóbb. És ez akkor nagyon számított. Csakhogy közben szóltak, mégsem géplakatos, hanem papírgépész szak nyílik. Már abba is belementem volna, amikor bizonyítványosztás előtt egy nappal kaptuk az értesítést, hogy nem lesz magyar osztály. Akkor gyorsan telefonáltunk Karvára, és nagy szerencsémre szeptemberben már ott kezdhettem meg a tanulmányaimat, éspedig a vágyott asztalos–bútorasztalos szakon. Nekem mindkettő tetszik. Az iskolában megrendelésre sima asztalosmunkát, ajtók, ablakkeretek készítését és bútorgyártást is vállalunk. A kisablaktól a kettes létrán át a sarokíróasztalig mindent. Most fejezem be a harmadik évet, de jelentkeztem a plusz kétéves, érettségivel végződő osztályba.

A kézművesség, a kosárfonás hogyan kezdődött?

Tizennégy éves lehettem, amikor először szerveztek a falunkban háromnapos nyári kézműves tábort. Kíváncsiságból mentem el, azután ott ragadtam. Szőnyeget szőttünk, ami nagyon tetszett, és agyagozással, kerámiakészítéssel foglalkoztunk. A következő évben jött egy kosárfonó mester is. Amikor mellételepedtem, csak bámultam. Úgy éreztem, hogy ezt én soha nem tudom megtanulni. De aztán annyira belejöttem, hogy másnap és harmadnap már én mutattam a fogásokat a többieknek. Két évvel később pedig mint csoportvezetőt hívtak a Nagykürtösi járás Lukanyénye nevű falujában szervezett kézműves táborba. Igaz, ott szalmázással foglalkoztam. Előzőleg ugyanis az iskolánk jóvoltából két alkalommal is részt vehettem Magyarországon a törökszentmiklósi egyhetes szalmafonó táborban.

Az édesanya: Nagyon büszke vagyok rá, hogy Gábort egyre több helyre hívják oktatónak, sőt kiállítani. Segítek neki, amiben csak tudok. A szalmát például én szoktam tisztítani, mert lassú és meglehetősen unalmas foglalatosság.

Gábor: Szeretek szalmával is, fűzfavesszővel is dolgozni. A kosárfonásban sok minden benne van, én szívesen készítek falidíszeket, vázákat is. A legelső munkám egy kis karikás ügyességi vesszőjáték és egy gyermekcsörgő volt. Mostanában főzött fűzfaveszszővel dolgozom, ami nem olcsó mulatság. Magyarországon szoktam vásárolni, s egy kilónyi, egy méter magas főzött vessző körülbelül száz koronába kerül. Két éve a saját kertünkbe is ültettem fűzfákat, a nagyobb csemetékről hamarosan lehet majd vesszőt vágni. Szalmából a faliképragasztást kedvelem a legjobban. És a szalmafigurákat. Az egyik kedvencem a repülő boszorka. Egy-egy kiállítás után rendszerint szétosztogatom a munkáimat, ezért sajnos csak pár dolgot tudok mutatni.

Az iparművészetre mint mesterségre nem gondolt?

Gábor: Ó, én még mindennek nagyon az elején járok. Két idősebb kosárfonó mesterrel is tartom a kapcsolatot, Szalkáról és Nagykérről. De minden nagyobb kézműves fesztiválon igyekszem megfigyelni, hogyan dolgoznak mások. Van kosárfonó, aki szívesen elmond egy-két trükköt, de hozzáteszi, nehogy továbbadjam. Számomra megtiszteltetés, hogy befogadtak maguk közé.

Az édesanya: De az is megesik, hogy a fiam mutat új dolgokat az idősebbeknek.

Péter: És azzal sem dicsekszik, hogy van civil hobbija is...

Gábor: Hát igen, jelenleg én vagyok a nánai futballcsapat hivatalos kapusa. Nemrég pedig összeverődött egy kis asztalitenisz-csapat, mert a pingpongot is nagyon kedvelem.

Az édesanya: Fel is panaszolom néha, hogy állandóan csavarognak. De azért a ház körüli nagyobb munkákba besegítenek. Úgy vagyok vele, hogy szólok egyszer, kétszer, harmadszorra meg nekifogok egyedül. Akkor aztán valamelyikük jön, és kiveszi a kezemből a munkát. Különösebben soha nem volt okom félteni őket. Kiskorukban, amikor felmásztak egy fára, arra gondoltam, ha fennmaradnak, bizonyítják az erejüket, ha lepottyannak, megtanulják felmérni a vészhelyzeteket. És ez talán hozzásegíti őket, hogy miként lehet elkerülni a jóval nagyobb veszélyeket... Most pedig, hogy már mindhárman átlépték a felnőttkor küszöbét, hálát adok a Jóistennek, hogy közös erővel eddig minden gondunkra találtunk megoldást. Hosszú éveken át mondogattam, hogy amíg van mit enni, addig nincs nagy vész!

Gábor: Igen, édesanyám és apukám is katolikus hitben, és arra neveltek bennünket, hogy nem szabad elégedetlennek lennünk. A problémákat viszont meg lehet és meg is kell oldani! Igyekszünk, igyekszünk. Ugye, ez is lehet anyák napján egyfajta „köszönöm”?