Az orosz kapcsolat miatt főhet a huszonhatok feje

A balkáni NATO-bővítés, a volt szovjet térségből a NATO ajtaján kopogtató országoknak adandó válasz, Koszovó ügye, a rakétavédelem, de még az afganisztáni helyzet kapcsán is felvetődik a Moszkvához fűződő viszony. Ráadásul személyesen megjelenik Vlagyimir Putyin orosz elnök is, aki úgy távozik posztjáról, mintha jönne: magával hozza személyes kiválasztottját, Dmitrij Medvegyev megválasztott elnököt.

A régi időkben a NATO számára kristálytiszta volt, hogy ki az ellenfél: a szervezet a szovjet fenyegetés kiiktatására jött létre. Miután ez a korszak lezárult, megkerülhetetlen a kérdés: szükség van-e még a NATO-ra, szükség van-e például arra a szögesdróttal övezett, megjelenésében a legnagyobb jóindulattal is ideiglenességet sugalló, a kansasi prérik építkezési ízlésvilágát idéző épületkomplexumra, amelyet NATO-központnak neveznek. Ez utóbbi kérdésre megvan a válasz: a jövőre 60 éves észak-atlanti szövetség lát jövőt önmaga számára, hiszen új székházat tervez.

De hogy a tagországok biztonságát milyen veszélyek fenyegetik, az sokkal bonyolultabb kérdés. Oroszország ma már nem ellenség, hanem sok tekintetben partner, ám a gazdaságilag újra erősödő partner időnként kellemetlen vetélytársként lép fel. A szélsőséges iszlám gyökerű nemzetközi terrorizmus némi átfedést mutat a Washington által „la??torállamoknak” minősített országok körével. A közel-keleti, illetve közép-ázsiai térség ingatagsága egyben a fejlett ipari országok energiafüggőségére is rávilágít, ez a probléma viszont az orosz hatalmi politikával mutat némi átfedést.

Az egyes NATO-tagországok, illetve térségek eltérő mértékben érzékelik a különböző veszélyeket. Az európaiakat kevéssé izgatja, milyen az észak-koreai rakéták hatótávolsága, Washington viszont nem kap hideglelést, ha az oroszok elzárják az Ukrajnán átvezető gázcsapot. A NATO újszerű dilemmája, hogy a globálisan jelentkező, különböző természetű veszélyeket mennyire képes egységesen kezelni, mennyi szolidaritásra, mennyi áldozatvállalásra lehet számítani az olyan szövetségesek részéről, amelyek kevéssé érzik valamely veszély konkrét súlyát.

A bukaresti csúcson felmerül majd, hogy az Afganisztánban tevékenykedő, több mint 40 ezer fős nemzetközi erőben mennyire hajlandóak a többiek tehermentesíteni a legveszélyesebb, déli országrészben rendszeresen harcba bocsátkozó kanadai erőket. Az előzetes jelzések szerint Franciaország kész lehet jelentős mértékben hozzájárulni a közös afganisztáni erőfeszítésekhez, a németek azonban továbbra is csak a viszonylag békésebb északon akarnak szerepet vállalni.

Afganisztánban ott szembesül a NATO az orosz kapcsolat kérdésével, hogy Moszkva jelezte: kész lenne támogatást nyújtani a nemzetközi erőknek az afganisztáni műveletekhez – utánpótlási tranzitútvonal engedélyezésével, de akár katonák küldésével is –, ám ennek az lenne a feltétele, hogy a NATO ne vegye fel a tagjelöltek közé Ukrajnát és Grúziát. A NATO-taggá válás lépcsőfokai általában a következők: békepartnerség, intenzív párbeszéd, tagsági cselekvési terv, végül a meghívás. Kijevvel és Tbiliszivel az intenzív párbeszéd szakaszában van a NATO, és a két volt szovjet tagköztársaság azt reméli, Bukarestben bevonják őket a tagsági cselekvési tervbe. Ám Ukrajna lakosságának a fele határozottan ellenzi a NATO-tagságot, Grúzia esetében pedig ott van Abházia és Dél-Oszétia „befagyasztott konf?likusa”. E két oroszbarát szakadár tartomány kivonta magát Grúzia fennhatósága alól, és ellentmondásos annak a megítélése, milyen következményekkel járna, ha a NATO felvenné Grúziát tagjai közé.

A NATO több tagállama – közük a németek és a franciák – diplomáciai források szerint azon vannak, hogy most ne élezzék tovább a túlterhelt orosz viszonyt, ne vonják be a tagsági cselekvési tervbe Ukrajnát és Grúziát. Van még így is a NATO–orosz viszonyban több tisztázandó probléma, pl. a Moszkva által határozottan ellenzett amerikai rakétavédelmi rendszer elemeinek tervezett lengyelországi, illetve csehországi telepítése, valamint a hagyományos haderőkről az oroszokkal korábban kötött, de Moszkva által felfüggesztett szerződés (CFE) életrekeltése.

Az oroszok az utóbbi napokban megpendítették Abházia és Dél-Oszétia elismerésének a gondolatát is, amivel nyilván borsot akarnak törni a Nyugat orra alá Koszovó függetlenségének elősegítése miatt. A szerbeket pártoló oroszok hatalmas stratégiai tévedésnek nevezik Koszovó önállóvá válásának támogatását, és mindent meg is tesznek annak érdekében, hogy ezt az állításukat bebizonyítsák. Még élesebb lett az orosz retorika annak nyomán, hogy amerikai részről bejelentették: fegyvereket szállítanak Koszovónak.

Ahhoz, hogy a Nyugat elnyerje a BT jóváhagyását a koszovói rendezést célzó Ahtisaari-terv végrehajtásához, az orosz vétójog miatt Moszkva beleegyezésére lenne szükség. Ennek azonban egyelőre semmi jele nincs. Moszkva eltökélten őrzi belgrádi hídfőállását, és ezzel nehezen lenne összeegyeztethető, ha Koszovó ügyében elpártolna a szerbektől. A Balkánon ugyanis már csak Szerbiában igazán számottevő az orosz befolyás.

A Görögország és Szlovénia közti térségben immár Románia és Bulgária is NATO-tag, és éppen most, a bukaresti csúcson döntenek majd Horvátország, Albánia és Macedónia tagfelvételi kérelméről. Zágráb minden tekintetben teljesen, Macedónia egészen jól, Albánia pedig éppen elfogadhatóan felkészült a tagságra. Mégis bizonytalan, hogy Bukarestben végül hányan kapnak meghívót, mert Görögország nem akar hozzájárulni ahhoz, hogy Macedóniát ezen a néven vegyék fel a szövetségbe. A történelmi és földrajzi érvek tömkelegét csatasorba állító görög–

ma?cedón névviszály voltaképpen az egyetlen olyan egzotikus vitapont, amelyről ma még nem tudni, megoldódik-e a csúcstalálkozó idejére, s amelynek nincsenek globális stratégiai összefüggései.