Az olasz zseni, aki megálmodta a jövőt

A moszkvai kiállításon a művész egyik emelőszerkezete; a háttérben a Mona Lisa láthatóSITA/AP-felvételNincs az a képzőművészetet kedvelő ember, akit ne bűvölt volna el egy ilyen látogatás lehetősége. Amikor elindultunk, még csodásan sütött a nap. Barátnőm szülei alig egy kőhajtásnyira élnek Amboise-tól. Itt élt 1517-től haláláig Leonardo I. Ferenc francia király szolgálatában. Ő volt a festő utolsó pártfogója. Kis kiruccanásunk célja a múzeummá alakított cloux-i kastély volt.

Barátnőm édesanyja néhány perc alatt összeállította az útitervünket. Az útvonalat úgy tervezte meg, hogy odafele a lehető legtöbbet láthassunk a Loire-ból és a világhírű kastélyokból is. Várakozással és izgalommal telve pillantottam meg Amboise fenséges látképét. Vajon a világ legtitokzatosabb zsenijét is ennyire lenyűgözte a látvány?

A cloux-i kastély nyugalma

Amikor Leonardo római tartózkodása teljesen értelmetlenné vált, már hiába várt további megbízásokra, elhagyta a várost, és Franciaországba utazott. Elfogadta a francia király meghívását, és a cloux-i kastélyba költözött. Egy szamár hátán, bőrtáskában mindössze három kedvenc festményét vitte magával: Mona Lisa arcképét, a Szent Jánost és a Szent Annát.

Sokan tették fel századokon keresztül a kérdést: ki volt Leonardo da Vinci? Az olasz reneszánsz kiemelkedő egyénisége nemcsak festő, hanem ugyanúgy feltaláló, szobrász, építész, anatómus, mérnök is volt, aki meg akarta valósítani az ember ősi álmát, a repülést; tervezett páncélkocsit, mozsárágyút, ostromlétre elhárító szerkezetet, harci felszereléseket és herkentyűket. Aki sosem viselt kardot vagy fegyvert, akinek nem volt kapcsolata a hadviselésben résztvevő emberekkel, aki írásaiban is mélyen elítélte a háborút, miért foglalkozott ennyit gyilkoló szerszámok tervezésével? Aligha fogja ezt bárki érdemben megválaszolni. Én az iskolában jó kedélyű osztályfőnökömtől többnyire Leonardo képeiről hallottam, és a Keresztelő Szent Jánost vagy az Utolsó vacsorát már akkor jobban kedveltem, mint a bájos mosolyú Mona Lisát.

Megérkeztünk a nyolcszobás cloux-i kastélyhoz. A középkori építmény maradványa megfigyelőtorony abból az időből, amikor a kastély még erődként működött. A csigalépcsőkön fölfelé haladva egy tornácszerű galériába jutottunk. Innen ráláttunk a csodálatos kertre, és a vörös téglából emelt 15. századi építészeti mestermunka is szebb volt felülnézetből. Innét csodálhatta a francia király azokat a pompás kerti ünnepségeket, amelyeket az ő tiszteletére szervezett az ötletekből kifogyhatatlan művész. Az egyik ilyen ünnepség alkalmából a négyszáz meggyújtott fáklya olyan világosságot teremtett, hogy a jelenlevők úgy érezhették: vannak még csodák. Az automaták egyik ősét is egy ilyen alkalommal mutatta be a feltaláló zseni, amikor egy oroszlánból a legváratlanabb pillanatban liliomokat varázsolt elő.

A kastély falain idézetek olvashatóak a nagy embertől, amelyeket barátnőm nagy szorgalommal fordított franciából magyarra. Gazdagon és ízlésesen berendezett hálószobát láthattunk, de engem jobban érdekelt a kilátás. Sokáig álldogáltam az ablaknál, ahol állítólag Leonardo is gyakran és hosszasan időzött.

Vajon boldog volt-e ebben a házban? Köztudott, a francia király nagyra becsülte, és gyakran látogatta őt, de napfényes hazájától távol mire gondolhatott, amikor álomra hajtotta ősz fejét az angyalokkal, tengeri állatokkal gazdagon díszített ágyban. A legfegyelmezetlenebb látogató módjára szerettem volna az ágyba hemperedni, majd a dolgozó szoba kényelmes székeibe huppanni, kedvem lett volna a francia címerrel díszített kandallóba is tüzet éleszteni.

Négyszáz év pluszban

Egy izgalmas vadászkastély tervein dolgozott, amelynek önműködő ajtói lettek volna, majd kigondolta a környék mocsaras részeinek lecsapolását, vízkiemelőket szerkesztett, és még ezer más dologgal foglalkozott, s mint a zsenik általában, kevés dolgot fejezett be. Mindig egy új gondolat, probléma megoldása hajtotta előre. Leonardo négyszáz évvel haladta meg a korát: előre gyártott házakról beszélt, megálmodta a jövőt.

A fenséges szobák, termek után a makettekkel berendezett helyiségekbe jutottunk. A művész rajzai alapján 40 masina makettját készítették el. Nekem egy indiánsátorra emlékeztető tank tetszett a leginkább, de volt itt mozsárágyú, orgonaágyú, légcsavar, az első automobil, dupla fenekű hajó és számtalan csodamasina.

A király tudatában volt Leonardo zsenialitásának, nem ismert rajta kívül mást, aki műveltebb lett volna a szobrászatban, a festészetben vagy az építészetben. Nyugodt és gondtalan éveket tölthetett a francia vidéken – 700 aranytallér évjáradékot kapott, találmányait pedig külön is jutalmazta a király. Szabadon kísérletezhetett. Utolsó éveiben gyakran ült a ház előtt, tekintetét a távoli mocsarakon nyugtatta, amelyeket lecsapolni készült. 1518–19 telén megbetegedett, 1519. április 23-án közjegyzőjével elkészíttette végrendeletét; Francesco Merzire, a hűséges barátra hagyta kéziratait, könyveit, rajzait, szerszámait. Május 2-án halt meg. Azt mondják, sírt a halálos ágyán. Úgy érezte, vétett isten ellen, mert nem teljesítette feladatát. Halálhírére a király is könnyeket ejtett.

IDÉZET

„Mert látjátok, az ember, akinek legfőbb vágya, reménye, hogy visszakerül szülőföldjére és eredeti állapotába, hasonló a fénybe kívánkozó rovarhoz. És mikor boldog kíváncsisággal várja az új nyarat, új hónapot, évet, aztán ha lejött, amit várt, úgy érzi, későn jött, nem sejti, hogy saját megsemmisülését várja olyan türelmetlenül. De hiába, mert ez a kvintesszenciája, leglényege az őt alkotó elemeknek, amelyeket a testébe zárt lélek tart egybe, és az visszavágyik oda, ahonnan elbocsáttatott. Tudnod kell, hogy a visszavágyás a magja, legmélye mindennek, a természet segítőtársa bennünk, és az ember a világ kicsinyített mása.” (Leonardo da Vinci)