Az Isten kezében

Ige. „Elment azért onnan Dávid, és az Adullám-barlangba menekült. Amikor meghallották testvérei és apjának egész rokonsága, elmentek hozzá. Hozzá gyülekezett minden elnyomott, eladósodott és elkeseredett ember, ő pedig a vezérükké lett. Mintegy négyszázan voltak vele. Onnan a móábi Micpébe ment Dávid, és ezt mondta Móáb királyának: Hadd jöjjön közétek apám és anyám, amíg meg nem tudom, hogy mit akar tenni velem az Isten.” (1Sámuel 22,1-3)

Bizony nem mindig fenékig tejföl az Istenben hívők élete – azoké, akik keresik és követik az Isten akaratát. Nagyon jó példa erre Dávid. Karrierje rakétarajtot vesz. Góliát legyőzésével már fiatalon sztár a javából, elismert és sikeres. Jonatán királyfit leghűségesebb barátjának tudhatja, és ha egy kis kitérővel is, de azért sikerül beházasodnia a királyi családba Saul király kisebbik leánya, Míkal révén. A testőrség parancsnoka, és győzelmet győzelemre halmozó hadvezér. Ha ehhez hozzáadjuk a titokzatos találkozót Sámuel prófétával, az olajjal való fölkenetést, úgy tűnhet, karrierje simára kikövezett, amelynek semmi sem állhatja útját.

Csakhogy a Biblia nem arról szól, hogyan kell tökéletes karriert befutni, hanem az Isten gondviselésének bizonysága. Annak a leírása, hogy Isten az övéit nemcsak a jóban, hanem a szükségben is vezeti. Hogy az Ő akarata hatalmaskodó királyokkal, mindenhatónak gondolt világurakkal szemben is érvényesül. Ez a történet is valójában arról szól, hogy az Istentől engedetlenül elfordult király, Saul, miként próbál az Istent hűségesen követő Dávid fölé kerekedni, és az emberi erőlködés miként szégyenül meg az Isten akaratával szemben. Vajon győzhet-e négyszáz elkeseredett, eladósodott ember egy jól szervezett királyi haderővel szemben? Vajon helytálló-e egy politikus védekezése, ha azt mondja, hogy nem téveszt össze nyolcvan- vagy százezer tüntető embert egy egész országgal? A bibliai igazságot fogalmazza meg a költő, amikor azt mondja: „Nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csudadolgokat.” Ahol az Isten Szentlelke munkálkodik, ott a szabadság.

Saul király alatt megcsúszott a talaj. Biztosan nem volt egyszerű a dolga, hisz ő volt az első király. Egy addig járatlan úton kellett haladnia. Csakhogy az emberi önzés, dicsőségvágy, majd hatalomféltés sodrában elfeledkezett az Isten iránti engedelmességről. Hiába mondta neki a próféta, hogy „többet ér az engedelmesség az áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövérjénél!” (1Sám.15,22) Először az Isten kijelentését tolmácsoló prófétától szakad el, majd pedig legyilkoltatja a nóbi szentély papjait. Bár király, de Isten, pap és próféta nélkül napjai meg vannak számlálva.

Vele szemben ott van Dávid, aki az Isten fölkenetését már magán viseli, de királyságának még körvonalai sem látszódnak. Menekül, de menekülésének útja a próféta felé vezeti, Isten Szentlelkének oltalma alá. A nóbi szentélybe is Istenhez fut, szent kenyerek táplálják, és az Istennél elrejtett fegyverzet (a Góliát ott őrzött kardja!) erősíti. Megtesz mindent családja biztonságáért. Saul esetleges bosszúja elől dédanyja, a moábi Rút hazájába menekíti szüleit. De ez nem egy Saul-ellenes stratégia része, hanem az Isten akaratának keresése. Csak addig „amíg meg nem tudom, hogy mit akar tenni velem az Isten”. Ha később, már uralkodása idején ember módjára tévedett vagy bűnt követett is el, Istent keresve mindig megtalálta a Hozzá visszafordulás, a megtérés útját. Az Isten gondviselésére bízta magát, s az Isten a gondok, a menekülések, a problémák között is megtartotta őt.

Dávid így a hit példája lehet számunkra. Aki viszont több nála, az Isten királyságának beteljesítője, az Úr Jézus. Ő drága vére árán szerzett polgárjogot a benne igazán hívőknek az Isten országában. Néha „elkeseredett négyszázak” vagyunk, de Ő így könyörgött mennyei Atyjának értünk: „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák az én dicsőségemet...” (Ján17,24)

A szerző református lelkész