Az ipolysági temetőkereszt árnyékában

A rendszerváltás előtt tabunak számított, és jórészt csak a közelmúltban derültek ki azok a részletek, amelyek árnyaltabbá teszik a képet. Pedig az akták érdekes tényekről tanúskodnak. A korabeli rendőrségi iratokból és részben adatközlők, szemtanúk elmondásából derült fény például arra az esetre is, hogy 1956. november 1-jén a szabadságharccal szimpatizálók, minden megfélemlítés ellenére, az ipolysági temetőben koszorút helyeztek el a temetőkereszt talapzatára. Az „ismeretlen tettesek” nemrég előkerültek. Pontosabban egyikük. Tóth Béla, aki ma Komáromban él, meglepődve olvasta, hogy a történészek megemlítik az ipolysági koszorúzás tényét. Természetesen tudott az esetről, hiszen az „elkövető” nem más volt, mint ő és az édesanyja, aki már nincs az élők sorában. Ők ketten helyezték el a koszorút a keresztnél. Majd hallgattak öt évtizeden keresztül, még családi körben sem emlegették a történteket. Ennek természetesen megvolt az oka.

„Már sötét volt, amikor kivittük a temetőbe a koszorút. Amikor elhelyeztük a kereszt talapzatán, szinte megfagyott körülöttünk a levegő. Síri csend volt. Csak egy ember akadt, aki odalépett édesanyámhoz, és gratulált neki. A többség riadtan hallgatott.”

Hogy mi volt a koszorúzás mozgatórúgója, a ma 72 éves Tóth Béla sem tudja egészen pontosan megfogalmazni. Fiatal volt. Ma már arra sem emlékszik, hogy hol szerezte a szalagot, csak arra, hogy három külön szalagot kerített, amelyeket Dióssy Gizi néni varrt össze. Édesanyja készítette a koszorút.

A következmények

„Valami rettenetes tehetetlenséget éreztem. Valamiféle ösztönös késztetést, hogy segíteni kellene. De hát hogyan? A határt úgy lezárták, hogy egy veréb sem jutott volna át. Mi Ipolyságnak a folyón túli részén laktunk, a Homokon, amely – bár a trianoni határhúzogatáskor a „hajózható” Ipolyt állapították meg országhatárnak – Szlovákiához került. Részben azért, mert itt volt a kórház, a vasútállomás és a malom. Egyszóval ott laktunk vagy 150-200 méternyire a határtól, s a kertünk alatt ment el a vasút Korpona és Csata felé. A kertünk végében volt egy kis viadukt, az alatt járva léptük át szinte naponta a határt. 56 őszén azonban rettentően meg volt erősítve az őrség. Magyarország tehát úgyszólván testközelben volt hozzánk, odaát a rokonokkal, ismerősökkel, s bennünk a tehetetlenséggel, hogy nem tudunk segíteni.”

„Nem számoltunk mi következményekkel – mondja Tóth Béla. – Másnap reggel azonban arra ébredtünk, hogy titkosrendőrök és rendőrök jönnek értünk. Bevittek mindkettőnket a városházára kihallgatásra. Természetesen külön-külön hallgattak ki bennünket. Azért sejtettük, hogy baj lesz a dologból, mert ezt megelőzendő anyám rámparancsolt, hogy ne vállaljam magamra a dolgot. Utólag kissé szégyellem magam, hogy az anyám szoknyája alá bújtam, de akkor hallgattam rá. Nyilván úgy gondolhatta, hogy számomra súlyosabb következménye lenne a dolognak, és elvágná a jövőmet. Neki aztán a Besztercebányai Kerületi Bíróságon volt tárgyalása, és csak azért tudott megmenekülni a börtönbüntetéstől, mert rajtam és a bátyámon kívül volt még három kiskorú gyermeke.”

Némileg segített egy orvosi igazolás is. Tóth Béla ugyanis Pozsonyban volt egyetemista, ahol rokoni, ismerősi szálakon indulva felkeresett egy Matulai nevű pszichiátert, aki hajlandó volt igazolást adni az édesanyjának. ĺgy kapott csak felfüggesztett börtönbüntetést. Hogy pontosan mennyit, arra ma már Tóth Béla nem emlékszik, de valószínűleg nyoma van a korabeli periratok között.

A családi háttér talán nyújt némi igazolást, vagy legalábbis adalékot Tóthék bátor kiállására. Édesanyja egy malomtulajdonosnak, Lamy Károlynak a lánya volt, és Ipolyságon a Lamy név az ötvenes években olyan volt, mint bikának a vörös posztó. Édesapja is megjárta a poklot: hadirokkantként tért vissza az első világháborúból, majd sérült szeme miatt megszakítva a műegyetemi tanulmányait, gyógyszerész lett. Több helyszín után Ipolyságon kötött ki. Az ötvenes évek közepén elvették az ipolysági házukat. A család Léván húzta meg magát, illetve ingázott Léva és Ipolyság között. Nyomasztó évek voltak.

„Azon az őszön láttam apámon is, hogy rettentően le van törve. Rossz idegállapotban volt szegény öreg. Magyar szellemben nevelkedett, a piaristáknál tanult, és sosem tagadta meg elveit. Negyedikén, amikor az oroszok ismét megszállták Budapestet, ott álltam az ablak előtt, és sírtam. Apám megállt a hátam mögött, és azt mondta: „Fiam, ne sírj, ha itt lesz az ideje, én magam foglak titeket küldeni.” Ez a mondata a mai napig bennem maradt. Ha harcolni kell a magyar hazáért – gondolta, de nem mondta ki. Mindketten tudtuk, mire gondol.”

Az emlékek megkoptak, mondja Tóth Béla, aki utólag bevallja, akkor nem is gondolta végig, mit cselekszik. Fiatalos hévről beszél, de azért ő is tisztában van vele, hogy valahonnan mélyről jöhetett az ösztökélés. A november elsején és az utána történteket azonban még szűkebb családi körben sem igen emlegették.

„Édesanyámon egész életére nyomot hagyott a meghurcolás, és még a halála előtti években is – ha szóba hoztuk – arra intett bennünket, csöndben beszéljünk a régi dolgokról, mert a falnak is füle van. Ipolyságon sem igen terjedt el a híre, hiszen a hatalom az ilyen ügyeket csendben intézte. Akit megfélemlítettek, az nem beszélt, aki kívül maradt, az nem kíváncsiskodott. Örült, hogy békén hagyják.”

Epilógus helyett: déja vu

Tóth Béla az idén november 1-jén ismét kiment az ipolysági temetőbe, és koszorút helyezett el a kereszt közelében. Úgy, mint ötven évvel ezelőtt azon az emlékezetes napon. A koszorú mellé egy kis szöveget is mellékelt, amelyen a többi közt ez állt: „Ötven esztendővel ezelőtt édesanyámmal koszorút helyeztünk el e temetőkereszt talapzatára az 1956-os magyar szabadságharc és forradalom hőseinek emléke előtt tisztelegve. A meggyőződésünk és lelkiismeretünk parancsára cselekedtünk, nem gondolva a következményekre. A zsarnokság, a terror és az erőszak elleni tiltakozás jeleként helyezem ide a kereszt tövébe – ötven év után immár egyedül – az emlékezés koszorúját.”

Hogy a történelem kemény fogaskerekei hogyan őrölték fel Ipolyságon is az elmúlt évtizedeket, s azzal együtt az emberi tartást, gyökereket, a nemzeti identitástudat iránti ragaszkodást, mi sem illusztrálja jobban, mint hogy – finoman szólva – nem váltott ki egyértelmű tetszést a néma megemlékezés. Tóth Bélának döbbenten kellett tapasztalnia, hogy egy-két ott ácsorgó ember megmorogta. Valahogy így: mit akar itt ez az ember? Mit provokál? Úgy, mint annak idején, amikor akadtak buzgómócsingok, akik feljelentették őket. Akkor a propagandagépezet a Felvidék visszafoglalásával riogatta a közvéleményt. Ma már nincs megfélemlítés, de a történelmi tudat tilalomfái csak nem akarnak ledőlni, és gyanakvás nehezen oszlik.

A déja vu idén novemberben így lett szinte teljes.