Az igazoltan hiányzók

Hiányoztatok. Igazoltan ugyan, de mégis. Persze mint minden osztálytalálkozón, most is emlegettünk benneteket, de ez nem pótolta személyes jelenléteteket. Gondolom, Ti hárman ott fönt égi összejövetelt tartottatok, és figyeltétek a földi történéseket. Ugye, meglepett benneteket is, hogy a 40. érettségi találkozóra eljött Tomi és Tiborka, aki ugyan Tiborrá komolyodott, de talán, ha gyakrabban jön, képes lesz felengedni. Györgyi és Lici, a találkozók két szervezője ugyanis Sherlock Holmes-i módszerekkel kutatta fel a két külföldön élőt, s az ő titkuk marad, mivel bírták rá őket arra, hogy sok-sok év után kiálljanak a banda elé, és számoljanak be életük alakulásáról. Gondolom, ti is kuncogtatok azon, hogy úgy, mint amikor együtt koptattuk az iskolapadot, szinte semmit sem árultak el magukról. Pedig régen is és most érezniük kellett a feléjük áradó szeretetet. Az osztály összes sráca – nyolcan voltak a 39 fős csapatban – megkülönböztetett figyelemben részesült még akkor is, ha udvarlásukat nem fogadtuk el. Ugye emlékeztek arra, amikor 1966-ban kezünkben a bizonyítvánnyal kiléptünk az iskola kapuján, s azon ujjongtunk, hogy nem lesz több rettegés a dolgozatok miatt, hiszen egyetemistaként, de pénzkeresőként is egyszerűbb lesz az élet. A mi generációnk aligha mondható szerencsésnek, a 68-as enyhülés után szárnyainkat szegte a rendszer, majd a normalizáció éveiben több osztálytársunk külföldön kereste a boldogulást. Miközben valamennyien visszasírtuk az alma materben töltött éveket. Ma pedig, szülőként, nagyszülőként, ősz fejjel és kissé fájó derékkal egyre jobban értékeljük mindazt, amit ott kaptunk. És ahogy szálltak felettünk az évek, egyre jobban tudatosítottuk, hogy pedagógusaink nem hegyi beszédekkel, nem erőszakos nevelési módszerekkel faragtak belőlünk értelmes és érző embereket. Ahogy az lenni szokott, az éjszakába nyúló osztálytalálkozón előkerültek a régi fényképek. Megállapítottuk, nemcsak fiatalok és szépek voltunk, hanem bátrak is, hiszen ballagáskor nem csak az iskolától búcsúztunk. Lelkesen és büszkén, az ősrégi magyar diákdalokat énekelve vonultunk a Mihály kapu felé, majd a belvárosi magyar könyvesbolttól a színház elé, fittyet hányva azokra, akiknek nem tetszett a magyar szó.

A 39 fős osztályból 31-en jelentünk meg a találkozón. Hárman igazolatlanul hiányoztak, de a Kanadában, illetve az Új-Zélandon élők és ti hárman, akik túl korán költöztetek a túlsó partra, igazoltan. De míg élünk, és találkozunk, velünk lesztek. A szívünkben.