Az Ifjú Szivek ifjú párja

A perui menyasszony és a kanadai vőlegény Félben, magyarul mondta ki a boldogító igentFarkas József felvételeEz sem szokványos, hiszen az emberek többsége azért megy külföldre dolgozni, mert több pénzt akar keresni, hogy lakást, autót vehessen, némileg földuzzassza a bankszámláját. Dreisziger Dénes pedig, aki Kanadában született, Kelet-Európát – jó, legyen Közép-Kelet-Európa – választotta. Idegen országban majdnem idegen embereket.

Hétévesen kezdett táncolni a torontói gyerekegyüttesben. – Úgy emlékszem, azért kezdett apukám gyerekekkel foglalkozni, mert azt szerette volna, ha én is megtanulok táncolni. Különösebben nem ösztökélt, de nem is volt kérdéses, járok-e a próbákra, vagy sem. Az együttesben barátokra találtam, ott volt kivel beszélgetnem, meg volt miről beszélgetni.

Dénes magántanuló volt,

a szülei nem igazán bíztak az akkori kanadai oktatási rendszerben, és sok más társával együtt otthon készült, csak vizsgákra járt be az iskolába. – A hetvenes években a hippik szabad szelleme, felfogása befolyásolta őket, és tény, hogy sok mindenből kimaradtam, amiben az iskolába járó gyerekeknek részük van, de nemcsak a jóból, hanem a rosszból is. Nem volt napi stressz, nem volt részem büntetésben, azt hiszem, nyugodt gyerekkorom volt. Úgy vélem, kiegyensúlyozott felnőtt vált belőlem. Több okom is volt arra, hogy megszeressem a népi táncot, s hogy éppen a Sziveket válasszam. Anyukám elmélete szerint a szülő igyekszik úgy irányítani a gyerekét, hogy legalább ő valósítsa meg a be nem teljesült álmokat, s a gyerek is azon igyekszik, hogy egyszer elérje azt, amit a szüleinek nem sikerült. Apukám ugyanis arról álmodozott, hogy a magyar Állami Népi Együttesben fog táncolni, legalább a leghátsó sorban, mert azt sejtette, hogy szólótáncos nem lesz belőle. Hát ez sem sikerült. De az is lehet, hogy azért szeretem a hivatásomat, ezt az újat, a legújabbat (Dénesnek van polgári foglalkozása is, civilben asztalos, ismereteit a Magyar tánciskola egy-két kellékének elkészítésekor ki is használta), mert Észak-Amerikában nincs múlt, nincs történelem, nincs mihez kötődni, az amerikaiak nem néznek vissza, nem kutatják a múltat, én viszont kötődni akarok az őseimhez, legalább a néptánc, a népdal, a népzene szintjén meg akarom ismerni a múltamat. Nem szeretnék úgy élni, ahogyan az átlagos amerikaiak. Táncoltam ugyan egy profi nemzetközi együttesben, de nem értettem egyet azzal a mojszejevi irányzattal. Annyit viszont már megtanultam, mit jelent naponta próbálni. Egyszer apukám meghívta az egyik táborunkba Hégli Dusánt meg Lépes Anikót táncot tanítani, Koncz Gergely, Árendás Péter és Farkas Róbert muzsikált, akkor éreztem igazán, hogy valahogy így szeretnék én is táncolni. A 2001-es jászberényi táborban végre láttam az Ifjú Sziveket, s meg is kérdeztem Dusánt,

nem jöhetnék-e

Pozsonyba.

Persze, nem jöttem volna azonnal, akkor kezdődött a kapcsolatunk Gizivel, és féltem, nehogy a nagy távolság miatt megszakadjon, halasztottam egy-két évet.

Az észak-amerikai turnén Dénes kísérte végig az együttest, menedzser, tolmács, ügyintéző volt egy személyben, és egyre erősödött a meggyőződése, Pozsonyba jön, az Ifjú Szivekbe táncolni, gyökereit erősíteni, múltjával alaposabban megismerkedni. Egy éve jött is, táncolt és beépült a csapatba. – Ez olyan csapatmunka, ahol nagyon fontos, hogy az emberek tudják, számíthatnak egymásra. Ha nem így lenne, a közönség is megérezné, hogy csak a tánc kedvéért vagyunk együtt a színpadon. Itt viszont mindenki jó barátságban van egymással, kezdetben nagyon sok segítségre volt szükségem, és meg is kaptam.

Dénes az első időszakban nem kizárólag munkaidőben próbált, sokszor töltötte a próbateremben a délutánjait, és mindig akadt valaki, aki átvette vele a táncokat, aki órákon keresztül gyakorolta vele a lépéseket. – Ilyen munkahelyem még nem volt, ahol mindenki szeret mindenkit – vallja Dénes, és bár hiányzik a család, a szülők, a testvér, most már teljesen helyreállt a lelki békéje. Itt ül, áll, táncol, él mellette, vele Gizi, azaz Gisella Soraya Santayana Romero, pontosabban második hónapja Gisella Romero Dreisziger, a felesége.

Gizi gyerekkorában

megszokta, hogy évente többször cserélnek lakást, várost, hazát. – Apu építészmérnök volt, vele állandóan úton voltunk. Mindig oda költöztünk, ahol hidat, utakat, lakóházakat kellett építeni. Alapiskolás koromban tizenegy év alatt tizenhárom iskolába jártam. Nem is tudok hosszú ideig egy helyben megmaradni. Amikor már befejeztem az egyetemet, és hosszabb ideje éltem Montrealban, attól kezdtem félni, ha meglesz a lakásom, az autóm, mindenem meglesz, semmi sem vár rám, semmi sincs előttem. Pozsonyba két dolog vonzott, Dénes és az Ifjú Szivek. Tizenegy éve vágyom arra, hogy egy rendes együttesben táncoljak, amelyben nem balettosítják a néptáncot, amelyben nem show-műsorok készülnek. Próbálkoztam perui, lengyel, ukrán csoportokban, de egyik sem volt az igazi. A montreali Bokrétától sem voltam elragadtatva, nem volt szerencsém, éppen dél-alföldi táncokat tanultak, ami elég unalmasnak tűnt, a csujogatások sem tetszettek, akkor szerettem bele igazán a magyar néptáncba, amikor gyimesit tanultam. A zenéje ráadásul emlékeztetett a dél-amerikai muzsikára. El is határoztam, hogy elutazom Erdélybe, de sokan lebeszéltek, féltettek, így esett, hogy az első évben csak Magyarországon jártam, a jászberényi táborban, de a második évben már részt vettem a gyimesi táborozáson, és élve jöttem haza – meséli nevetve. Attól kezdve kétévente Erdélybe látogatott, ismerkedett a táncokkal, a zenével, a népviselettel, no meg az emberekkel. Akkor kezdte

tanulni a magyar nyelvet.

– Viseleteket akartam venni, nem illett kézzel-lábbal mutogatni, ráadásul mindenkinek el kellett mesélnem, honnan jöttem, mit akarok, mi a célom, elég jó nyelvgyakorlás volt. Négy hónapig Udvarhelyen éltem, ott beálltam egy profi táncegyüttesbe, de nem éreztem magam igazán jól, mert nem voltak elég autentikusak a táncok, ráadásul nagyon kevés volt a jövedelmem. Szegény embereket nem lehet pénzért angolra vagy spanyolra tanítani, a biológus diplomámmal pedig semmire sem mentem. Azóta a logopédiát is elvégeztem az egyetemen, de logopédusként sem Pozsonyban, sem Erdélyben nem dolgozhatok, mert ahhoz jobban kellene tudnom magyarul.

Gizi majdnem folyékonyan beszél magyarul, természetesen néha keresi a szavakat, megvan az akcentusa is, de ahhoz képest, hogy csak néhány hónapja van köztünk, ritkán fordul Déneshez, hogy segítsen, miként is mondják magyarul, ami neki csak angolul jut eszébe.

Honvágyat, amióta ismét együtt vannak, ritkábban éreznek. – Előfordul, hogy felébredek, és azt hiszem, Montrealban vagyok, kimegyek a kínai negyedbe, az étteremben Dénes anyukájával találkozunk, de nem olyan vészes... Hiszen hazamegyünk szabadságolni. És azt, amit itt megtanulunk, sehol a világon nem tudnánk. Nem is szólva arról, hogy itt olyan lakodalmunk volt, amelynek a híre Kanadába is, meg a világ összes folklórkedvelőjéhez is eljutott – csillan föl Gizi mélyfekete szeme, Dénes pedig sűrűn bólogat, helyesel.

Az esküvő Félben volt,

levonult az egész együttes. Igaz, hónapokba tellett, mire minden igazolást, okiratot beszereztek, a perui születésű menyaszszony és a kanadai születésű, magyar gyökerű vőlegény magyarul mondta ki a boldogító igent, aztán úgy, ahogyan illik, kivilágos-kivirradtig mulatott a násznép. A szülők telefonon és e-mailben gratuláltak, hát persze, hogy hiányoztak az ifjú párnak, de ha az esküvőt otthon tartották volna, nem lenne ilyen emlékezetes. A menyasszonyt minden fiú végigtáncoltatta, ahogy illik, éjfél után el is rabolták, a vőlegény sem ücsörögte végig az éjszakát. Igaz, nem a szokványos tyúkleveses, rántott húsos lakodalmi menüt tálalták, de a kemencében sült csülökről, a lányok kavarta salátákról és sütötte édességekről még az unokáiknak is mesélhetnek.

– Ilyen lakodalma kevés embernek lehet. Ha otthon tartottuk volna, leülünk egy étteremben, a pincérek kiszolgálnak, járkálunk családtagtól családtagig, mindenkivel beszélgetünk egy kicsit, nehogy valakit is megsértsünk, de ekkora mulatság nem lett volna. Az esküvő előtt is mindenki segített, épp úgy, mint amikor egy-egy új, legalábbis számunkra új műsort, táncot kezdtünk tanulni. Kezdetben nagyon nehéz volt. Nem tudtuk, mi hol van, melyik villamos hova visz, hol vegyünk jegyet. Amikor táncolni kezdtem, azt hittem, soha sem leszek képes jól csinálni. Az első sokkon túl vagyok, már csak jó sokat kell gyakorolni, de azt most már otthon is tudunk. Jó, hogy Dénes itt van egy éve. Végeredményben ez az, amit akartam, megtaláltam, amit éveken át oly sok helyen kerestem. Hégli Dusán munkáját tisztelem, bízom benne. Ez alatt a néhány hónap alatt is sokat tanultam tőle. És köszönet a lányoknak is a türelmükért, a sok-sok segítségért.

Beesteledett, Gizi és Dénes siet az autóbuszra, amely Félbe, átmeneti, de első családi otthonukba viszi őket.