Az Értől az Óceánig

Mire iskolás lettem, már folyékonyan írtam és olvastam. Hogy mindennek mi köze volt a haza fogalmához? Erre később, fokozatosan jöttem rá. Minél több helyet ismertem meg az országból, majd utazásaim révén a világból, annál több emlék halmozódott fel bennem. Hazahívogató emlékek: a Balcsi, a Duna, a kőszegi hegyek, versek, dalok, barátok, anyám főztje, az első szerelem. Jó volt szétnézni a nagyvilágban (bejártam száz országot), de alig vártam, hogy felszálljak a hazavivő repülőgépre.

Lapozgatom az idén megjelent könyvet: Magyar táj, magyar ecsettel. Ebben irodalmunk és költészetünk nagyjai vallanak a hazáról, a szülőföldről, egyazon nyelven és ezerféle megfogalmazásban. A szavak csillogó sokszínűsége, a kifejezések gazdag árnyaltsága, a mondatok elgondolkodtató mélysége, a rímek gyönyörűséges csengése-bongása, csiszoltsága, vagy tőrőlmetszett egyszerűsége még engem is elkápráztat, pedig ismerem, tanultam, olvastam valamennyit. Nem hiába mondják, nyelvében él a nemzet, és a miénk igazi kincs. A nyelvünket beszélő angol ismerőseim szerint a magyar sokkal kifejezőbb, választékosabb az övékénél. Ez persze, lehet udvariasság is, de aki elolvassa a kiválasztott verseket, regényrészleteket, minden bizonnyal elámul anyanyelvünk szépségén, szóbőségén.

Tájköltészet arany betűkkel

Kezdem Arany János Szülőhelyem című versével. „Szülőhelyem, Szalonta, / Nem szült engem szalonba, /Azért vágyom naponta/ Kunyhóba és vadonba.” Egyszerű, játékos, mint a népi mondókák rigmusai, mégis kifejezi a költő korának társadalmi helyzetét. Babits Mihály egészen más, erősen gondolati, filozófiai hajlamú költő, a csiszolt versformák mestere, a Hazám című versciklusban, így kiált fel: „Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!” Mit értett Babits a hazán? „…lelkünk földje és otthona, nyelvünk, gondolataink emlékeink…s kis ház, amelyben megszülettél”. Nemcsak a költőknek, mindannyiunknak vannak a haza fogalmát jelentő emlékeink. Amerikában élő rokonaink, ismerőseink féltett kincsként őrizgetik emlékeiket, a nagyapa présházáról, a gyerekkoruk kertjéről, a Tiszáról, a Hernádról, régi iskolájukról. És nekünk, utazóknak is milyen élmény volt, Brazíliában kipakolni a hazai füstölt kolbászt. Harmincöt fokos hőség, nyolcvanszázalékos páratartalmú levegő volt, de végül mégis körbeadtuk a kisüstit is. Utána magyar népdalok következtek: Körösfői kertek alatt; Országúton hosszú a jegenyesor; Cifra palota, zöld az ablaka; Hej halászok, halászok. Ebben a kötetben is megtaláljuk a legszebbeket.

Szülőföldem szép határa

Szülőföldem szép határa, szavalta nekünk Kisfaludy Sándor versét egy nálunk tanult afrikai tanár Kenyában. Nem tudtuk, sírjunk-e vagy nevessünk, amikor belekezdett: „Szülőföldem szép határa! / Meglátlak e valahára?” De, amikor elmondta, hogy a fél lelke ott maradt a mi hazánkban, és honvágya van, megkönnyeztük. Mint azt a furcsa afro-indián-spanyol keverékű kis öregembert, akivel Dél-Amerikában találkoztunk. Ült a tenger partján egész nap, és nézte a tengert. Valahol ott, a nagy vízen túl, ott volt a hazája, Afrika, ahol soha nem járt. Őseit rabszolgának adták el a törzsfőnökök, és itt kötöttek ki az embercsempészek hajói. Bár az öregember ereiben sokféle vér csordogált, őt még visszahúzta a szíve őshazájába. Hihetetlen, hogy milyen mélyek a gyökerek, és hogy mennyire erős a honvágy. A három éve elhunyt Kányádi Sándor gyönyörű verse, a Mikor Janus elhagyta Paduát erről szól. Amikor a latinul írt humanista költőnk, Janus Pannonius végre hazaindult Padovából, egy „katicabogár, a gyermekkor apróka hírnöke” láttán „melegség bizsergett végig” rajta. Magához ölelte anyanyelve, a hazai táj és a gyermekkor számtalan emléke.

A genius loci

A hely szelleme. A régi rómaiaknál egy bizonyos ház vagy vidék védő szelleme, amely az embert egész életében óvja vagy hazavárja. Mindnyájan ismerjük ezt az érzést. Hosszú távollét után már alig várjuk, hogy visszatérjünk saját házunkba, kertünkbe, szülővárosunkba. Ahová ezer szállal kötnek az emlékeink. „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, / s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály” – idézhetjük akarva-akaratlanul

Radnóti Miklós verséből. Emlékszem, hogy megmosolyogtuk azokat a disszidenseket, akik pár év elteltével már hazalátogathattak, de törve – többnyire „amerikásan” – beszéltek kicsi magyar. Azzal próbáltak felvágni, hogy ők már igazi amerikaiak, vagy éppen ízig-vérig angolok. De ezzel csak itthon lehetett hencegni: a hazájukban. Ilyen is volt. Meg olyan is, aki megcsókolta hazája földjét, amikor véget ért száműzetése. Nem vagyunk egyformák.

Egyszer majd mindenki rájön, hogy idegenben sem zöldebb a fű, és ott sincs kolbászból a kerítés. Móra Ferenc elbeszélése, A monoszlói harangok, igazi példamese Forró Kis Miklósról, akit három templomnak kilenc harangja siratott el, amikor kivándorolt Amerikába. A faluban többé nem szólaltak meg egyszerre a harangok, annál erősebben csilingeltek Miklós szívében. Harminc év után hazament a családjával látogatóba: végül visszaküldte a tengerentúlra a gyerekeit, ő pedig ott maradt a kis magyar községben. Ekkor megszólalt egyszerre az összes harang örömében, hogy sikerült visszacsalogatni hangjukkal Miklóst, messzi tengereken túlról – haza, magyar embernek.

Nemcsak a honvágy, az elvágyódás is erős bennünk. Ady Endre verse Az Értől az Óceánig ezt a kettősséget fejezi ki. „Az Ér, nagy, álmos, furcsa árok/, Pocsolyás víz, sár, káka lakják. / De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna/ Óceánig hordják a habját.” A költő innen indult el, érmindszenti, nádfedeles szülőházából, így lett óriása a magyar és közép-kelet európai költészetnek, vagyis elérte az Óceánt. De a hazáját csak ideig-óráig hagyta el.

Ötven vers, huszonöt próza, és huszonöt zenemű (utóbbiak QR-kóddal meghallgathatók) került a kötetbe, és ötven „örökbefogadó” írt ajánlást azokhoz. Irodalmunk és költészetünk nagyjai vallanak nyelvről és szülőföldről. Magyar táj, magyar ecsettel, ahogy a cím is jelzi. Szabó Zoltán külön műfajt talált ki hozzá: szerelmes földrajz. A szülőföld nem puszta állapot, hanem egy utazás. Szülőföldünk ülteti belénk a szavakat, hangokat, dallamokat, határozza meg anyanyelvjárásunkat. Szülőföldünk alakítja még a járásunkat, a gondolkodásunkat, a szokásainkat, a gasztronómiánkat is. Ismerjük meg, járjuk be az irodalom, a költészet és a dalok segítségével a magyar tájat, erre buzdít a Rákóczi Szövetség és a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága által kiadott, valamint három eltérő életkorú nyelvész, Balázs Géza, Blankó Miklós és Cservenka Judit által szerkesztett kötet.