Az első osztály

A kisgyereknek – és még az első osztályba lépő kisiskolásnak is – azért olyan nagy a feje a testéhez képest, mert már úgyszólván kifejlett felnőtti agyveleje, központi idegrendszere van. Az agy a legoxigénigényesebb szerv, és a kisgyermek agya ráadásul – funkcióját tekintve – még fejlődőben is van. Ugyanakkor az iskolába lépő gyermek tüdőlebenyeinek felszíne egyötöde a felnőttének! Egyötödnyi tüdőről kell oxigénnel ellátnia egy „felnőtt” agyat, amelyik ráadásul még fejlődik is! Ezt csak akkor tudja megtenni, ha naponta legalább négy-öt órát rohangál – és ordít – a szabad levegőn. (Ezzel szemben iskolásaink nem egyszer napi húsz-harminc percet töltenek a szabadban, és ezt se mind mozogva, hanem időnként járműveken – az iskolába oda és vissza.)

Az iskolába lépő kisgyermek figyelmének terjedelme 6-8-12 perc között ingadozik, lassan nő 15-17 percig, és ehhez képest neki 45 perces órákat kellene kibírnia, „jó magaviselettel”, figyelmét koncentrálva. Ki találta ezt ki?

A nagy tapasztalatú tanító nénik persze tudják, hogy az órákat megfelelően tagolni kell. Vannak, akik időnként helyükről felállítva kicsit tornáztatják vagy lélegeztetik a gyerekeket, vannak, akik énekeltetik őket, és mindenképpen váltogatják a tevékenységeket. Akár így, akár úgy, már a fentiekből is látjuk, hogy az iskola jelenlegi formájában sem testileg, sem lelkileg nem a gyerekhez szabott.

Iskolai ártalmak; napközi

A Fodor József Iskola-egészségügyi Társaság egy 1972. évi kongresszusán azt a megállapítást tette, hogy a gyerekek testi értelemben vett iskolai ártalmait napi egyórás gyógytornával lehetne csak ellensúlyozni (lehetőleg a szabad levegőn.) A gyerek ismeretéből kiinduló – s ezért gyermekközpontú – pedagógia művelői hangsúlyozni szokták, hogy a kis elsősnek voltaképpen nem szabadna napi két-három óránál többet az iskolában töltenie. És akkor még nem beszéltünk a napköziről, ahol – tisztelet a kivételnek – a gyerek megint csak ül és tanul.

1949 előtt is volt napközi, ám akkor csak a gyerekek kilenc ezreléke járt oda, és a napközi a nyomorenyhítő akció része volt. Tudnunk kell róla, hogy a kisgyereknek mindenképpen az volna a jó, ha délben hazamehetne, és netán már otthon is ebédelne, aztán pihenne, majd futkározna odakint, játszana, biciklizne stb. Igen, nagyon fontos volna egy biztos családi háttér még kisiskolás korban is, ahová a nap első, fárasztó része után haza lehet menni. De ha ez nem lehetséges, akkor másfajta napközire volna szükség. Olyan napközire például, ahonnan a gyerekek kimennek ebéd után a közeli kiserdőre, játszanak, kunyhót építenek, és csak úgy fél négy körül mennek vissza, amikor aztán félóra alatt megcsinálják a leckét.

Házi feladat

Egy kis elsősnek semmiképpen nem volna szabad húsz percnél többet tanulnia, illetve házi feladataival foglalkoznia otthon. Kellene persze ehhez egy megfelelően nyugodt sarok, jó magasságú szék, hogy a két talpa a földön nyugodjon; megfelelő magasságú asztal, hogy könyökben derékszögben megtört karját éppen rá tudja helyezni. Jobbkezes gyereknél jó, ha a fény balról, esetleg elölről jön. Ilyenkor, amikor a gyerek a leckével foglalkozik, szerencsés, ha van a közelében valaki, akihez odafordulhat kérdéseivel.

Önállóság; bukás?

De azt kezdettől meg kellene szoknia, hogy az iskola az ő dolga (és ezért sem helyes, hogyha valamit elfelejt vagy otthon felejt, azért rosszpontot vagy a későbbiekben tantárgyi rossz jegyet kap). Egy jó és normális iskolarendszerben a gyerek tanulása az iskola és a gyerek ügye, dolga kell, hogy legyen, és a szülőt ebbe nem lenne szabad belevonni. Régebben nem volt tragikus, ha valaki gyengébb tanuló volt, osztályismétléssel bukott diákok is gyakorta kerültek be végül is az egyetemre. És – ha már bukásról beszélünk, és netán valódi jelentőségét mérlegeljük a későbbi életpálya szempontjából – ne felejtsük el Petőfi iskolai kalandozásait: „Diligenter frequentáltam / Iskoláim egykoron, / Secundába ponált mégis / Sok szamár professorom.” Azaz: Szorgalmasan látogattam iskoláim egykoron, szekundába helyezett (megbuktatott!) mégis sok szamár tanárom. És még azt is mondja a vers, hogy: „A poesisból is ebbe / Estem inter alia; / Absurdum pedig, de nagy, hogy / Ennek kelljen állnia.” (Deákpályám, 1844)

„Tízpercben szaladgált!”

A gyerekek nem hogy nem szaladgálnak eleget a szabadban, de olyan is előfordult az elmúlt időkben, hogy az iskolaudvart lezárták előlük – például, mert a gondnok panaszkodott az iskolaigazgatónak, hogy ha a gyerekek futkároznak az udvaron, beszáll hozzá a por.

ĺgy aztán sok iskolában párosával kellett sétálni a folyosón, és ha valaki futkosásra vetemedett, beírták az ellenőrzőjébe, hogy: „Tízpercben szaladgált!” Míg viszont régebben minden tanyasi tanító tudta, hogy óra végén így kell felkiáltania: – Ki az udvarra, oszt szaladgáljatok!

(Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001)