Az első hely

Sok-sok évvel ezelőtt felkereste az egyik papi szeminárium rektorát egy édesanya, és ellentétben a sok hasonló látogatóval, akik azt kérték, vegyék fel fiukat az egyetemre, ő kifejezetten az ellenkezőjével fordult az elöljáróhoz, tehát hogy semmi esetre se vegyék fel. Mégpedig azért, mert fia elhatározását ő maga egyáltalán nem érti és nem is ért egyet vele, pedig „máskülönben annyira intelligens fiú”. Ráadásul családjuk, őszintén szólva, sosem volt hívő, ki tudja hát, hogy nem manipulálja-e őt valaki, nem irányítják-e a háttérből. De még az is meglehet, hogy egyszerűen csak fiatalkori meggondolatlanság, egy buta hóbort ez az egész...

Hat vagy hét évvel később ugyanaz az asszony a közeli templom oltára előtt állt, hogy sok éves civil házasság után egyházit is kössön a férjével. A különleges az volt, hogy az esketést a fia, a fiuk végezte. Hogy tulajdonképpen elfogadta annak a papnak a szolgálatát, akit valaha minden erejével meg akart gátolni éppen a papi tanulmányokban.

Ilyen vitathatatlanul ellentmondásos módon is beteljesedhet az e vasárnapi evangélium igéje. Első ránézésre már-már hihetetlenül szörnyen, kegyetlenül, sőt elfogadhatatlanul hat: „aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem – mondja Jézus –, nem méltó hozzám...” (Mt 10, 37). Mire az ilyen összehasonlítás? Egyáltalán kit is lehetne jobban szeretni, mint az édesanyát és az apát? Hiszen a Jézus iránti szeretet egészen más szintű, mint a szülő iránti szeretet...

És éppen ez az az állítás, amit Jézus határozottan visszautasít. Nem, az Isten és az emberek iránti szeretetet nemcsak hogy nem lehet elválasztani egymástól, de alapvető összefüggésbe kell hozni a kettőt. Mert kell, hogy létezzék egy alapvetően szükséges, kulcsfontosságú alapkapcsolat, mely meghatározza és áthatja az összes többit. Az emberi kapcsolatok lényegét, hangulatát, lendületét és tartósságát.

Az említett fiatalember azzal az elhatározással döbbentette meg a szüleit, hogy Isten szolgálatába áll. Az előre nem látható és mélységesen fájdalmas konfliktusok ellenére sem tehetett mást, mint hogy Istent sorolja az első helyre. Csakhogy éppen ennek az elhatározásnak a szilárdsága kezdett a szüleivel való kapcsolatban új méreteket ölteni. Hirtelen tudatosították, hogy már nem a kisfiú áll előttük, hanem egy érett férfi, aki a környezete befolyása ellenére is határozott álláspontot képvisel. Haragjuk és elutasító magatartásuk a saját gyermekük iránt érzett vitathatatlanul őszinte szereteten át bámulattá változik, a bámulat elgondolkodássá, aminek eredménye a lelki felocsúdás...

Az ehhez hasonló lelki ébredések, melyeket az Isten iránti szilárd elkötelezettség vált ki, nem maradnak mindig szűk családi körben, a történelemből is ismertek. Az a történet például, amikor Aquinói Szent Tamás bejelentette, hogy a domonkosok közé áll, s a rokonai még fogva is tartották, bezárták őt egy toronyba, hogy elhatározásában megakadályozzák. Vagy az olaszországi Assisiből származó Francescóé, akit maga az apja jelentett ki háborodottnak, s mert radikális szegénységgel kívánta magát teljes mértékben átadni Istennek, elhatározásától karhatalmi erők segítségével próbálta eltántorítani. És ezekből a konfliktusokból is hatalmas áldás lett a világ számára: például a ferences mozgalom, mely határozott nyomot hagyott az emberi társadalom lelki arculatán.

Istent állítani kapcsolatainkban az első helyre, feltételezi az állandó imát azokért, akikkel nap mint nap találkozunk. Ha naponta és név szerint Isten kegyelmébe ajánljuk azokat, akiket szeretünk, és ha naponta hathatós áldást kérünk rájuk – lehetetlen, hogy ezek a kapcsolatok ne változzanak meg. Mert meghívtuk beléjük Jézust, a szeretetteljes egység egyetlen forrását, aki maga is így könyörgött az Atyához imájában a hívőkért: „hogy mindnyájan egy legyenek” (Jn 17, 21).

A szerző római katolikus pap