Az élet ősze

Kívül-belül átalakul a természet, átalakul az élet. Elérkezik az ember őszideje, belépő az öregségbe, egy újabb, óriási fordulópont: „Úgy állnak búsan, csüggeteg, /mint hervadt őszi levelek /a sárga porban” – írja Weöres Sándor, aki örök fiatalként tudott alkotni az öregekről. De így kell ennek lennie?

Még nincs késő semmihez: Saul (Pál) keresztényeket üldözve, a damaszkuszi úton sietve egy csodás megtérésen megy át. Az út mindenki életében ott kanyarog, íve a születéstől a halálig húzódik. Valaki gyorsan végigrobog rajta, mások meg-megpihennek, s mindannyiunknak döntenie kell, hogy az elágazásokhoz érve, merre is menjünk tovább. Vagy továbbmenjünk-e egyáltalán? Saul életében délben következik be az életreszóló változás. Mi is gyakorta használjuk az élet dele kifejezést, ami az érettség, a kiteljesedés pillanata, s gyakran pont ekkor következnek be a legnagyobb fordulatok. Van, akinek később...

Elveszíteni a társat, kiszakadni a munkából vagy épp új életcélokat megfogalmazni, bölcsebbé válni és megérni, hogy érett legyen a mi szüretünk is – mind-mind elég egy pálfordulathoz. Goethe nyolcvan is elmúlt, mire lezárta a Faustot. Michelangelo hetven felett fejezte be munkáját a Szent Péter-bazilikában. Szent-Györgyi Albert még nyolcvanévesen is könyveket adott ki. Az élet őszével átrendeződnek az értékek, s ami eddig fontosnak tűnt, hirtelen értékvesztetté válik, és összezsugorodik. Mintha egy új kilátóról szemlélnénk eddigi életünket, teljesen más perspektívából látva mindazt, ami velünk történt. (éf)