Az élet igenlése, a lét öröme

Rasi, a kamasz kislány viszont boldogan száll le a villamosról, mert bár erősen kacsázva, de egyedül is képes járni, közlekedni. „Szerencsém van, hogy olyan gyorsjáró vagyok” – mondja száguldás közepette. Vince, akit kerekes székbe parancsol az agybénulás, és nemcsak keze-lába, hanem beszédkészsége is sérült, logikusan érvelve magyarázza el, micsoda előnyt jelent az egészségkárosodott gyermeknek, ha a Pető Intézetben nevelkedhet.

Eleinte görcsbe rándult gyomorral nézem a számos játék- és dokumentumfilm alkotójának, az egyebek mellett a trencsénteplici filmfesztiválon is többször díjazott rendezőnőnek, Groó Dianának Előttem az élet című dokumentumfilmjét. A képsorok a budapesti Pető Intézetben kezelt mozgássérültek életébe nyújtanak betekintést, de perceken belül magával ragad a gyerekek vidámsága.

– Csodálatos kihívás volt számomra a felkérés, majd amikor beléptem az intézetbe, nyomban tudtam, hogy ezek a csetlő-botló gyerekek hendikepjük ellenére teljesen normálisan élnek, egyáltalán nem szorulnak sajnálatra. Sorsukon keresztül mutattam be emberfeletti akaratukat, miközben láttatni kívántam azt: micsoda küzdelem, kín és összpontosítás van egy-egy mozdulat mögött. És azt is: szülők nélkül nincs fejlődés, az otthoni napirendbe kell beépíteni az intézetben tanultakat akkor is, ha mindez többlet-erőfeszítést követel – nyilatkozta telefonos megkeresésünkre a rendezőnő, s reméli, mindazok – főleg az érintettek, gyerekek és felnőttek egyaránt –, akik látni fogják a filmet, erőt merítenek belőle.

Hivatásunk – olvasható a Pető Intézet honlapján –, hogy az idegrendszeri eredetű mozgásszervi panaszokkal küzdő emberek és családok számára megmutassuk a teljes élethez vezető utat, és felhívjuk figyelmüket a segítségnyújtás lehetőségeire.

Szlovákiában sem ismeretlen

a Pető Intézet módszere, számos mozgássérült gyermek kezelésének költségét állták különféle alapítványok, segélyszervezetek, nem ritkán a sérültek hozzátartozói tették pénzzé mindenüket, vagy adósodtak el csak azért, hogy gyermekük esélyt kapjon a gyógyulásra.

Pető András orvos-pedagógus 1945-ben a második világégés után fejlesztette ki konduktív nevelési rendszerét. Az újfajta hozzáállás új utat nyitott a központi idegrendszeri mozgássérültek rehabilitációjában. A konduktív nevelés alapgondolata, hogy az idegrendszer a károsodások ellenére is rendelkezik tartalékokkal, új kapcsok kiépítésének lehetőségével, amelyek a tanulási folyamat megfelelő vezérlésével mozgósíthatók. Pető András ezért nevezte el módszerét „konduktívnak”, a latin eredetű kifejezés jelentése: rávezetés. A legjobb hatás akkor érhető el, ha minél előbb kezdik a kezelést. A szülőknek tudatosítaniuk kell, hogy hosszú és olykor fájdalmas folyamatról van szó, határtalan türelem és szeretet kell ahhoz, hogy a több éves erőfeszítést siker koronázza. Tudni kell, hogy a konduktív nevelés alapja a fizikai és szellemi koncentráció. Mivel az egészséges gyerekek sokkal többet játszhatnak, a nevelőknek kell törekedniük arra, hogy a mozgássérültek számára is játékossá és élvezetessé tegyék az egész napos fáradságos munkát.

Nótafa a kislány

A romániai Kerekiből származó Rita az intézetben kezelt szerencsések egyike. Édesanyja a filmben elmondja, hogy a császármetszéssel világra hozott csípőficamos kislánya láttán az orvosok azt ajánlották: van két egészséges gyereke, hagyja az újszülöttet a kórházban. Budapestre vitte fejműtétre, majd amikor kikezelték a baba vesegyulladását, megoperálták mindkét lábfejét, négy évet töltött a Pető Intézetben, fejlődött a mozgása, beszéde, speciális lábbeliben, járókeret és medencekosaras szerkezet segítségével képes közlekedni, a lépcső sem akadály számára. Lelkesen száll kedvenc dala: Somvirág, somvirág, aranysárga a világ... kirándulni, menni, mendegélni volna jó.

A szülőn is múlik

A különféle izomtónus- és tartási problémás csecsemőkkel, akiknél általában idegrendszeri károsodás, oxigénhiányos állapot vagy agyvérzés okozott sérüléseket, mielőbb foglalkozni kell. A szülőnek látnia kell, hogy nem úgy fekszik, mint a többi baba, kezét ökölben tartja, lábfejei feszesek, esetleg kifelé fordulnak, nem emeli fejét, nem tud hason feküdni. „Számunkra ők is ugyanolyan gyerekek, mint a többiek, csak más körülményeket kell nekik teremteni ahhoz, hogy beidegződjön a mozgásuk, fejlődjön az értelmük” – állítják az intézet dolgozói. Az idősebb gyerekek esetében a foglalkozás több mint gyakorlás, olyan pedagógiai nevelési technikákat vetnek be a konduktorok, amelyek hatására a gyerekben tudatosul, hogy sok mindent képes megtanulni. El kell érni, hogy akarjon önálló lenni, önállóan megvalósítani dolgokat.

Kitartás és küzdelem

A film példák sorával bizonyítja a gyerekek akaratát. Látni kell azt a lelkes igyekezetet, ahogy az egyik kislány, miután nagy nehezen kimosta fürdőruháját, próbálja felcsipeszezni a szárítókötélre. Emberfeletti koncentráció kell ahhoz, hogy – felnőtt felügyelete mellett – koordinálni tudja a kar és az ujjak mozgását. Amikor erőfeszítését siker koronázza, mindenki vele örül – a maga módján.

Vagy ott van Rasi, a „gyorsjáró” tini, aki kibújt az intézet védőszárnyai alól, és egy normális iskolában folytatja alapiskolai tanulmányait. „Jó, hogy az egészségesek ilyen gyereket is látnak, hiszen én mindent megcsinálok, csak másképp, mint ők. Persze, meg kellett szoknom, hogy míg a többiek testnevelésre mennek, én bent ülök az osztályban. A büfébe sem mehetek, hiszen mire megtenném a távot, véget érne az óra is. Tőlem persze kérdezték, jól meggondoltam-e a váltást, hiszen a Pető Intézet egy védőburok. Mondták, ha onnan kilépek, nehéz lesz. Az is, de végigcsinálom!” – közli a filmben határozottan.

Na és a Vince?! Akinek bénák a végtagjai, talán a rekeszizma is, ezért csak kapkodva jut lélegzethez, mégis értelmesen fogalmaz és gond nélkül kezeli a számítógépet. Megfontoltan foglalja össze életének lényeges mozzanatait: „A Pető Intézettel csak kellemes tapasztalataim vannak, itt bensőséges a légkör, jó viszonyban vagyok csoporttársaimmal is. Tetszik a konduktorok kedvessége, sokat jelez, hogy a mozgásfejlesztés befejeztével, amikor szabadidőnkben beszélgetünk, tegezzük a felnőtteket, a barátaink.” Elmondja, hogy nagyon érdekli az 1848–49-es forradalom kora, miközben meggyőződése, hogy – „a háttérpolitizálás és a sok vér miatt, a legsötétebb ötvenes évekre gondolok” – a 20. század történelme nem tartozik majd kedvencei közé. És biztosan meg akar tanulni angolul, németül és franciául, ám érdekelné a latin is. „Márton bátyám a példaképem, ő részt vett a Cicero-versenyen. Nem nyert, de számomra siker, hogy egyáltalán kijutott.”

A film megörökíti a beszédfejlesztési órát, amelyen egy ki tudja, hányadik érettségi találkozót játszanak el a gyerekek. Senki sem ütközik meg azon, hogy az osztályfőnök szerepét élvező Vince egyenes tartását kantárok biztosítják. És társai élvezik azt is, amikor a nyolcadik osztályos szemüveges roma Izával duót énekel.

„Az intézetbe kerülő kicsik gyakran azt hiszik, hogy mindenki mozgássérültként születik – mesélik a konduktorok –, és persze mi is azok voltunk, csak sokat és szorgalmasan tornásztunk, tehát megtanultunk járni. Később aztán szembesülnek az igazsággal, tudatosítják, hogy ők mások, velük valami történt.”

Véget ér az álom

A ballagás a Pető Intézetben csak annyiban más, hogy itt a búcsúzó nyolcadikosok zöme járókerettel vagy botra támaszkodva járja végig az osztályokat. „Lezárult életemnek egy szakasza, nehéz az elválás. Sajnos, szanaszét élünk az országban, ki tudja, találkozunk-e. És sok álmunk is véget ér. Hogy én miről álmodoztam? Régen arról, hogy megtanuljak járni. Mára megszoktam a helyzetet, most arra vágyom, hogy eljussak Görögországba. Mert élőben még nem láttam a tengert...”

Hátrányból előny

Vadlábnak, Forrest Gumpnak csúfolták a kollégiumban, amikor 13 év után kikerült a Pető Intézetből. Ahol megtanították járni. „Akkoriban lelkizni szoktam, ma poénra veszem, ez van, ezzel kell élnem. Reppelni dacból kezdtem el, MCDC lettem, ez már védjegy, a hátrányból előny lett” – hangsúlyozza Robi, az Animal Cannibals együttes frontembere.

Nem csodatevő módszer

állítják az intézet alkalmazottai, holott ők tudják a legjobban, hogy igenis vannak csodák, hiszen a megerőltető fizikai és szellemi munkára épülő foglalkozások hatására a mozdulatlan mozgássérült, ha nehezen is, de gyakran talpra áll. Az óvodás, iskolás gyerek reggel 6-kor kel és este fél nyolc körül kerül ágyba, a köztes időben egész nap „dolgozik”. Ülni, állni, öltözni, mosakodni, enni tanul. Míg az egészséges nebuló nem gondol arra, hogyan keljen fel az ágyból, hogyan öltse magára ruháját, a mozgássérült gyakran még ahhoz is segítséget igényel, hogy (a mosdásról, evésről, járásról nem is beszélve) kitakarózzon vagy egyáltalán megmozduljon az ágyban. Persze, nincs recept arra, mennyi idő alatt milyen fejlődés érhető el. Mert mint ahogy minden kis beteg, úgy minden fejlődés is más, ki lassabban, ki gyorsabban halad előre.

Van értelme akarni!

Noha Szlovákiában a mozgássérült gyerekeket a cseh származású, Németországban sikereket elérő Vojta doktor módszere alapján tornáztatják, hasznos lenne a Pető-féle konduktív, rávezetéses gyógymód alapos megismerése is. Éppen ezért Az előttem az élet című filmet látni kellene a szakmának, de mindazoknak a szülőknek is, akik idegrendszeri károsodású gyermeket nevelnek. És be kellene mutatni a gyerekeknek is, hadd lássák, van értelme akarni, kitartóan dolgozni céljaikért.