Az egyesülő Európa alapköve

Nyugat-Európa politikai vezetői a második világháború keserű emlékeivel a hátuk mögött és a nyomasztó szovjet katonai fenyegetés árnyékában kedvezően fogadták Robert Schuman francia külügyminiszter 1950-es ajánlatát a francia és nyugatnémet szén és acélipar közös felügyelet alá helyezésére. A nehézipar akkoriban jóval nagyobb jelentőséggel bírt, mint napjainkban, ráadásul a szén és acéltermelés a hadiipar és a fegyverkezési potenciál legfőbb alapja volt. A Jean Monnet által kidolgozott terv lényege az volt, hogy e kulcsfontosságú iparágak közös felügyelet alá való helyezésével megakadályozható az egyoldalú fegyverkezés, amely újabb konfliktusok alapja lehet. Emellett a második világháború győzteseit és legyőzötteit (mindenekelőtt az ősellenség franciákat és németeket) olyan intézményes keretbe lehet összehozni, ahol egyenlő felekként tudnak együttműködni. 1951-ben a „hatok”, Franciaország, a Német Szövetségi Köztársaság, Belgium, Hollandia, Luxemburg és Olaszország képviselői aláírták a Párizsi szerződést, amelyben megalapították az Európai Szén- és Acélközösséget (ESZAK, Montánunió). 1953-ra létrejött a szén, a vas és az acéltermékek közös piaca. Miután a nyugat-európai országok szorosabb politikai és katonai integrációjára vonatkozó tervek – a francia parlament ellenállásán – elbuktak, a hatok külügyminiszterei 1955-ös messinai csúcstalálkozójukon úgy döntöttek, hogy a Montánunió kedvező tapasztalatai után a gazdasági együttműködést bővítik tovább. 1957-ben a hatok aláírták a Római Szerződéseket, megalapítva ezzel az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) a mai Európai Unió elődjét. Az EGK létrehozásának legfőbb célja egy olyan közös piac létrehozása volt, ahol az áruk a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabadon áramolhat az egyes országok között. A Római Szerződések 1958-ban léptek érvénybe és 12 éves határidőt szabtak meg a tagállamok közötti belső vámok eltörlésére. A vámok eltörlése lehetővé tette, hogy a hatok között szabadkereskedelmi övezet alakuljon ki. Ez azonban nem volt elég a közös piac eléréséhez, ahhoz vámunióra is szükség volt. A különbség a szabadkereskedelmi övezet és a vámunió között az, hogy míg az előbbiben csak a belső vámokat törlik el, addig az utóbbiban emellett egységes vámokat vezetnek be a kívülről behozott termékekre is. Az EGK deklarált négy szabadságának valós végrehajtása csak vámunióval volt lehetséges. Gondoljuk csak el, hogy például Németország és Franciaország különböző nagyságú vámokat alkalmazna, a mondjuk Kínából behozott árura, tegyük fel 10 és 30 százalékosat. Mivel a két ország között a javak szabadon áramolhatnak, biztosan akadna élelmes vállalkozó, aki bevinné az árut az alacsonyabb vámú országba, ott kifizetné a tíz százalékot, majd onnan szabadon továbbvinné azt a másik államba és egyből 20 százalékos árelőnye lenne. Ennek folytán a magasabb (a példában 30 százalékos) vám semmit sem érne. Ezt látták be az EGK alapítói és a vámunió mellett döntöttek. 1968-ra – tizennyolc hónappal a tervezett időpont előtt – a belső vámok és a mennyiségi korlátozások megszűntek, megvalósult a termékek szabad kereskedelme és bevezették a közösségen kívülről behozott termékekre kivetett közös vámtarifát. Az agrártermékek kereskedelme problémás lett volna, ha minden tagország eltérő nagyságú ártámogatásokat alkalmaz, ezért 1962-ben megszületett a közös agrárpolitika. A gazdasági egységesülés sikeresnek bizonyult, újabb országok csatlakoztak a közösséghez: 1973-ban az Egyesült Királyság, ĺrország és Dánia, 1981-ben Görögország, 1986-ban Spanyolország és Portugália, végül 1995-ben (akkor már az Európai Unióhoz) Ausztria, Finnország és Svédország.

Bár a belső vámok és mennyiségi korlátozások eltűntek, a négy szabadságjog mégsem valósult meg maradéktalanul. A hetvenes évek olajsokkjai következtében fellépő gazdasági válság miatt az egyes tagállamok megpróbálták protekcionista módon védeni saját piacukat és gazdaságukat: elszaporodtak a különböző nemzeti műszaki szabványok, az egyes kormányok a közbeszerzési eljárásokban nemzeti vállalataikat preferálták, és eközben számos szolgáltató ágazatban megmaradt egy-egy (legtöbbször állami tulajdonú) nagyvállalat monopóliuma, így szó sem lehetett igazi piaci versenyről. Erre reagált a Jacques Delors vezette Európai Bizottság, amely kidolgozta az ún. Fehér Könyvet, s ebben felsorolta az egységes piac létrejöttét hátráltató fizikai (határformalitások, határellenőrzés), pénzügyi (költségvetési, adózási szabályok) és technikai (tagállami jogszabályok, nemzeti szabványok) akadályokat. Egyben ezek felszámolására 270 konkrét jogalkotási folyamatot is megjelölt. Az EGK 12 tagállama ezt magáévá tette, és 1986-ban – módosítva a Római Szerződést – elfogadta az Egységes Európai Okmányt, amely 1992. december 31-ét jelölte meg végső határidőnek az akadályok megszüntetésére. 1993-ra, mikor a Maastrichti Szerződés alapján az EGK átalakult Európai Unióvá, létrejött az Egységes Piac, sikerült felszámolni a protekcionista nemzeti szabványokat, megszűnt a tőkemozgások korlátozása, liberalizálták a közbeszerzéseket és számos szolgáltatási ágazatot. Meg kell jegyezni, hogy az egységes piac tökéletesítésére vonatkozó jogalkotás azóta is, tehát mind a mai napig tart.

Az Egységes Piac (vagy korábban Közös Piac) megerősítésében fontos szerepet játszott a luxemburgi székhelyű Európai Bíróság számos precedens jellegű ítélete, amelyekben a bírák szigorúan betartatták az EU joganyagát és védelmezték a szerződésekben lefektetett alapelveket, így az áruk, a tőke, a szolgáltatások és az egyének szabad mozgásának elvét is.

A világ legnagyobb egységes piaca

Jelenleg az Európai Unió a gazdasági össztermék nagyságát tekintve a világ legnagyobb egységes piaca 375 millió fogyasztóval. Ráadásul 15 tagországából 12-ben immár egységes fizetőeszközt használnak polgárai. Eközben a pár éven belül várható keleti bővítés következtében a tagállamok száma tízzel, a fogyasztóké pedig 70 millióval nőhet.